„Mi itt nem fogunk megfagyni télen, ők ott szülhetnek férfiként – kinek mit intézett a kormánya” – froclizta Orbán Viktor a Fidesz-kongresszuson a német energiafordulatot. Nem ok nélkül kérdezgetik egyre többen, hogy az Európa alávetésével bő száz év alatt harmadszor próbálkozó, hol árjaként, hol Jó Emberként felsőbbrendű németek tényleg ismét összehozzák-e maguknak Sztálingrádot, ezúttal odahaza. Ugyanígy az sem mellékes, hogy most mennyi szövetségesüket tudják magukkal rántani egy Don-kanyarhoz hasonlatos, izgalmasan hideg és sötét kalandba. Számunkra pedig még fontosabb, hogy minket harmadszorra már ne tudjanak belekényszeríteni a soros világháborújukba. Az első kettőbe sem akartunk belépni eredetileg, de a németek mindig megtalálták a nyomásgyakorlási felületet, hogy meggyőzzenek minket. Azt, hogy most miért nem sikerül ránk erőszakolniuk az akaratukat, tulajdonképpen Gyurcsány Ferenc jósolta meg sok-sok évvel ezelőtt.
Hogy hogy jön ide Gyurcsány Ferenc? Nem jön, hanem itt maradt. Ő a magyar politika ókori görög tragédiahőse, aki, miután mindent romba döntött maga körül, nem lép olajra Bajnai Gordonként meg Kóka Jánosként, mintha mi sem történt volna, hanem marad, küzd, és szembesül mindazzal, amit önmagára zúdított. Nem adatik meg neki a megváltó (politikai) halál, hanem végig kell néznie az életműve minden következményét, ami a biztos őrületbe és leépülésbe vezet. Arra a halmazati tragédiára most ne is térjünk ki, hogy ez a figura még így is a magyarországi ellenzék legpotensebbje! Gyurcsány katasztrofális kormányzása, az országot anyagilag, erkölcsileg és közérzetileg is padlóra küldő vezetése nélkül valószínűleg sosem lett volna fideszes kétharmad. Talán sosem lett volna esély a tényleges rendszerváltásra, még ha komótosan, hiányosan is, túl sok kommunista bűnt és bűnöst érintetlenül hagyva, de legalább egy más ország építésébe belefogva.
A gyurcsányi évek legsúlyosabb következménye volt az ország teljes kiszolgáltatása a külföldnek eladósítással és kiárusítással. A baloldal által istenített külföldnek, amelynél – legyen az a szovjet vagy az atlantista világ – a baloldal szerint mindig jobb helyen van az országunk irányítása, mint a saját kezünkben. A maga nemében a teljesség ideje volt Gyurcsányé, hiszen immár EU-tagként a nyugati érdekek elvárták, hogy félgyarmati helytartóként befeküdjön nekik, ugyanakkor az orosz érdekek teljeskörű kiszolgálásának emléke is friss volt még a 2004-es MSZP-ben. Ő pedig mindkét irányba megtette, ami tőle telt. Azt, hogy az oroszok hogyan pörgették az ujjukon, gyakorlatilag ő maga ismerte el 2006-ban.
Az amerikaiak, az oroszok és a kínaiak hazai barátja: Gyurcsány Ferenc
Aztán beszélt ő olyat is az oroszokkal meg a kínaiakkal kapcsolatban, amilyeneket manapság nem hallani tőle, pedig ez a szövege most még időszerűbb, mint 2009-ben, amikor már a lemondása után szólt így:
„Ténykérdés, hogy ma a világ Európán kívüli három hatalmi központja az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Magyarország számára a szövetséges és barát az Egyesült Államok, de Oroszországgal és Kínával is szoros partneri kapcsolatot kell kiépíteni, akkor is, ha nem mindenben értünk egyet velük, mert ez Magyarország érdeke.”
Hát akkor lássuk, ki hogyan csinálta ezt! Gyurcsány 2004 szeptemberében lett miniszterelnök, majd 2005 februárjában rögtön kétnapos látogatáson mutatkozott be Moszkvában az egyik felettesének. Rá egy évre Putyin jött Budapestre, ahol két napon át odaadóan engedte a magyar vezetőknek, hogy körüludvarolják. Gyurcsányék otthonában ebédelt, koszorúzásokon, kiállításmegnyitókon vett részt, Sólyom László pedig a Szépművészeti Múzeumben adott neki díszvacsorát, az ott fontoskodó, népes slepp kíséretében. Az egészet valami ilyesmi hangulat lengte be:
Ezt követően azonban csak Gyurcsány járult rendszeresen cár atyuska elé. 2006 szeptemberében Szocsiban, az elnöki nyári rezidencián, 2007 márciusában Moszkvában, majd nyáron a szaranszki Finnugor Kulturális Fesztiválon találkoztak, aztán 2008 és 2009 tavaszán is Moszkvában fogadta hűbéresét az orosz elnök. Sőt, Gyurcsány már a lemondása után, 2009 novemberében is részt vett egy baráti vacsorán Putyinnál Moszkvában.
Tehát a kétnapos budapesti hűbérúri szemle után csak Gyurcsány járt Putyinhoz, ezzel a diplomácia nyelvén is nyilvánvalóvá téve mindenki előtt, hogy milyen alá-fölérendeltségi viszony van kettejük közt. Persze ekkora súlycsoportbeli különbség esetén ez nem is kérdés, de az orosz elnök annyira sem tartotta őt és az általa vezetett Magyarországot, hogy gesztust gyakoroljon felé. És ez így ment sokáig, néha kétszer is egy esztendőben. Nem volt olyan éve Gyurcsány Ferencnek miniszterelnökként, hogy ne járult volna engedelmesen Putyin elé.
„De cuki-muki, egyenesen rajongunk érte! És a kutyust is imádjuk!” Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Az orbáni Magyarország tekintélye
A 2010-ben újra miniszterelnökké választott Orbán Viktortól is elvárta az orosz elnök, hogy az első lépést ő tegye meg, de ez csak egy egynapos munkalátogatás volt. Ez azt is üzente, hogy az Orbán-vezette Magyarország nem olyan alárendeltje Oroszországnak, hogy a vezetője két napig ott szépelegjen protokollrendezvényeken a többi munkája végzése helyett. Egy nap alatt lerendezték, ami napirenden volt, és ma már azt is tudjuk, hogy Orbán komoly üzleti ajánlattal ment, amely megalapozta a kiegyensúlyozott viszonyt a két ország között. Utána két év szünet következett, legközelebb 2013-ban ment Oroszországba a magyar kormányfő, majd egy évre rá megint. 2014-ig, azaz Orbán Viktor első kétharmados miniszterelnöki ciklusának végéig tehát folytatódott a trend, hogy a kis Magyarország vezetője jár tárgyalni a nagy Oroszország vezetőjéhez. „Mindössze” az maradt ki, hogy Putyinnak két napon át cárként hajbókolnak Budapesten.
Aztán Orbán Viktor 2014-ben a második kétharmadával bebizonyította, hogy az elsőt sem lottón nyerte; tartósan ki tudta építeni Európa legstabilabb kormányzatát. Ez természetesen egyre komolyabb tekintélynövekedéssel is járt. Az elszigeteltségéről, páriaságáról szóló balliberális dajkamesék ellenére az EU-val és egyes tagállami vezetőkkel kialakult konfliktusok sem a lecsúszásról tanúskodnak, hanem arról, hogy nem moshatják fel a padlót Magyarországgal kedvük szerint, és ennek a fejleménynek persze nem örülnek. Ez a konfliktus oka. Ekkor, 2014 után változtak meg a magyar–orosz kapcsolat diplomáciai külsőségei is.
2014-től kiegyenlítődött a magyar–orosz viszony. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
Onnantól egészen a koronavírus-járványig évente váltakozva egymás fővárosában találkozott Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin, mint két egyenrangú ország vezetői. Természetesen továbbra sem tartozunk egy súlycsoportba Oroszországgal – elég a térképre nézni –, az elnöke mégis megteszi ezt a gesztust, amelyet Gyurcsány Ferencnek sosem tett meg. És ha valakiből végső kifogásként előbukna, hogy csak a diktátorok jófejkednek egymással, érdemes tudnia, hogy a nemzetközi diplomáciában egy ország sem mulasztja el éreztetni a másikkal, hogy hol a helye, hacsak nem más az érdeke.
Oroszországnak nem érdeke nyilvánosan Magyarország orra alá dörgölni a minden tekintetben óriási fölényét, ez pedig Orbán Viktor és a magyar külpolitika tekintélyéről, tárgyalókészségéről árulkodik.
Ki melyik végén van a szerszámnak?
A magyarországi nyílttársadalmi média nagybetűs címekben ujjongott 2014-ben, hogy „Orbán leszopta Putyint” (szó szerint írták…). Ezt a lengyel állami olajvállalat akkori igazgatója, Jacek Krawiec mondta az akkori lengyel pénzügyminiszternek egy kiszivárgott hangfelvételen. Krawiecet azóta többször letartóztatták csalási és korrupciós vádakkal összefüggésben, ám a mondatát máig áhítattal szajkózza az orbángyűlölő tábor, ők úgy rákaptak, mint Kiss Ambrus az ingatlanjutalékra.
Gyurcsány és Putyin közös történetét elnézve azonban pont a DK elnöke volt az, akinek sem képessége, sem kellő tekintélye nem volt ahhoz, hogy ne a bré rosszabbik végére kerüljön. Orbán Viktor példája pedig azt mutatja, hogy más módszerek is vannak az oroszokkal üzletelésre, mint amit Gyurcsány Ferenc alkalmazott jobb ötlet híján. Ennek köszönhető, hogy nemcsak nem fogunk fázni télen, hanem az elkövetkező tizenöt évben még jobb áron kapjuk a gázt, mint eddig. Gyurcsány Ferenc kiabálta, hogy ő szívesen rábízza Orbán Viktorra a gáztárgyalásokat a Gazprommal, Orbán pedig meg is oldotta.
Az viszont érthető, ha mindezt nehéz elviselni a baloldalon, pártelnöktől a mezei hittársakig. A valóság előli menekülési kísérlet lehet az önmagát ismét filozófusra töményítő DK-elnök részéről, hogy az a Putyin, aki nála járt, aki „simogatta Totó kutyát”, aki „erős volt” és „meggyőző”, aki a „politikai barátja lett”, az „egy másik ember volt”. Gyurcsány „szerette a helyzetet, ma is szereti”, hogy Putyin „bejött és ott volt”, ezért nagyon olcsó szöveg másfél évtizeddel később utánakiabálni, hogy
„Most viszont már nem jó, Vlagyimir Vlagyimirovics, mert azóta zsarnok lettél!”
Mintha Gyurcsány miniszterelnöksége alatt nem lett volna nehezített pálya ellenzékinek lenni Oroszországban. Rá lehet fogni mindent a világra meg más emberekre, csak hát ez komolytalan kifogáskeresés, hiszen teljesen nyilvánvaló, mi nyomja Ferencünk lelkét: az, hogy Putyin már nem vele tárgyal, mint Magyarország vezetőjével. Egy erős itallal talán ez is könnyebb.
Vezető kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Facebook
Twitter
YouTube
RSS