„Élek kifeszítve, mint egy íj” – Fejes István festőművészt öngyilkosságba hajszolta a Kádár-diktatúra
Ó, az a Legvidámabb Barakk. Fejes István festőművész inkább a halált választotta. A kimondottan tehetséges Fejes évekig nem kapott kiállítási lehetőséget, állami megbízást és ezzel gyakorlatilag tönkretették. A kádári, aczéli kultúrelnyomásába belerokkant, előbb ideggyógyászaton kezelték – ahol megismerkedett a színészkirály Latinovits Zoltánnal –, majd végső kétségbeesésében a halált választotta. A vonat elé feküdt. Művészetét csak halála után ismerhette meg a közönség.
Fejes István, a kiváló festőművész, aki Latinovits Zoltán barátja is volt, 1982-ben a vonatsínekre feküdt. Ekkor már évek óta nem kapott kiállítási lehetőséget, állami megbízást, összeroppant a diktatúra terhei alatt. Negyvenkét esztendős volt. Fejes Csányon született, apja néptanító volt, negyvenévesen özvegyen maradt három fiával, akiket taníttatott. Később korán kényszernyugdíjazták, élete utolsó éveit a Hárshegyen, elmegyógyintézetben töltötte.
Fejes István 1966-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, mesterei között volt Barcsay Jenő. 1965-től 1970-ig tanárként is dolgozott budai középiskolákban. Tölgyesi Katalin a Mozgó Világ 1986. júliusi számában közölte azokat a dokumentumokat, amelyek bemutatták, hogyan lehetetlenítették el a tehetséges festőművészt.
Pedig képeit gyakran irodalmi alkotások ihlették, Kosztolányi Dezső, Dosztojevszkij, Krúdy Gyula művei. Festményei nyugtalanítóak, gondolatébresztőek, felcsigázzák a nézőt.
Barátság Latinovits Zoltánnal az ideggyógyászaton
Nem engedélyezték neki, hogy kiállítást rendezzen, bár rendszeresen kérelmezte azt.
Végül belerokkant a visszautasításokba és a Völgy utcai ideggyógyászatra került. Ott barátkozott össze Latinovits Zoltánnal. A zseniális festő és a zseniális színész hol máshol is kötne barátságot a diktatúrában, mint az ideggyógyászaton? Többször is megkísérelt öngyilkosságot, végül 1982-ben következett be a tragédia.
Vajon hány művészt tettek tönkre?
Vajon hányan lehetnek a diktatúra áldozatai közül, művészek, politikai másként gondolkodók, akik idegileg nem bírták a packázásokat, a megalázásokat, rendőrségi zaklatásokat és pszichiátriára kerültek?
Hányan lehetnek olyanok, akiket bent benyugtatóztak, elvéve önazonosságukat, akiket végleg tönkretettek, olyannyira, hogy csak a halált látták kiútnak?
Még mindig nem tudunk eleget, még mindig sok a feladat, hogy feltárjuk a megnyomorított művészsorsokat, a diktatúra borzalmait. Nézzük, Fejes István hogyan küzdött kiállítási lehetőségekért, amelyeket végül nem kapott meg.
A tehetséges festőművész nem rendezhetett kiállítást
Fejes 1973-ban a Képzőművészeti Lektorátus Kiállítási Bizottságához fordult kiállítási lehetőségért. „Az utóbbi időben készült munkáim alapján úgy érzem és a képeimet is ismerő kollégáim véleménye is az, hogy elérkeztem arra a fokra, hogy bemutatkozhassam mind a szakma, mind az érdeklődő közönség előtt. Egyúttal szükségét érzem, hogy továbbfejlődésem érdekében áttekintést nyerjek eddigi munkásságomról egy kiállítás tanulságait értékelve.
Kérném tehát, hogy a lehetőségeket mérlegelve, a Kulturális Kapcsolatok Intézetében, esetleg a Képcsarnok Vállalat egyik belvárosi bemutató termében számomra a kiállítási lehetőséget megadni szíveskedjenek. Képeim előzetes bemutatására mindenkor készen állok. Lakásom: Budapest. XI. kerület Gépész utca 2. Kérésem teljesítésében bízva tisztelettel Fejes István.”
Innentől kezdve minden évben próbálkozott, de kiállítást nem rendezhetett egyetlen évben sem. Mindig sablonválaszokat kapott:
„Értesítem, hogy az 1974-es kiállítási program kialakításakor nem tudtunk beosztást biztosítani az ön számára.”
„Sajnálattal értesítjük, hogy a lektorátushoz benyújtott kiállítási kérelmének a helyhiány és a sokszoros túljelentkezés miatt 1976-ban sem tudunk eleget tenni, ezért kiállítási kérelmét megszüntetjük.”
A Képző- és Iparművészeti lektorátus ügyintézőjéről, aki Fejes Istvánnak a válaszleveleket írta, annyi derül ki, hogy „A-né”. Tehát valakinek a felesége volt, szem a zsarnokság láncában, aki szorgalmasan gépelte az elutasító határozatokat a művészeknek.
Pár évvel később, 1979. augusztus 27-én a Fejes kétségbeesésében a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja Képzőművészeti Szakosztályához fordult:
„Kérném a Tisztelt Szakosztályt, illetve annak vezetőjét, hogy számomra – a lehetőségekhez mérten – rendkívüli segélyt adjanak. Kérésem indoklásához csupán annyit említenék, hogy 1977 óta sem megbízást, sem felkérésre munkát a Művészeti Alaptól nem kaptam.”
1984-ben a Művészeti Alapnak 4124 tagja volt, közülük 2959-en kaptak rendszeres jövedelmet az Alaptól.
Aki az Alaptól nem kapott megbízást, annak jóformán lehetetlen volt megélnie alkotásaiból. Ugyanis munkakötelezettség volt és munkagaranciát annak adott az Alap, akinek megbízást is. Akinek rendszeres vásárolt a Képcsarnok a képeiből. Ha az Alap nem bízta meg az alkotót, teljesen lehetetlen élethelyzetekbe került.
A Völgy utcai idegklinika
Mit tudunk a Völgy utcai idegklinikáról, ahol Fejes Istvánt és Latinovits Zoltán kezelték? Vikár György visszaemlékezése szerint – amelyet a Vasi Szemle 1998/3. száma közölt – 1957-ben szerezte meg az épületet Fodor Sándor, aki akkor az Egészségügyi Minisztérium elmeügyi előadója volt. Ő lett az első főorvos is.
Ez az egykori Sándor-villa, amelyet Vikár „intim hangulatú penzióként” és a „pszichiátria kalandjának kísérleti laboratóriumaként” jellemzett, ahol többek közt az alábbi módszerekkel dolgoztak: „pszichotikusok kezelése nyílt osztályon, ugyancsak a nyílt osztályon megkísérelt alkoholelvonókúra, foglalkoztatási terápia a kertben és a virágházban”.
Fejes István kettétört életére már sajnos egyik sem volt hatásos.
A tragikus végkifejlet
A tragédia végső stációiról testvére, Fejes Márton beszélt a Mozgó Világban. Bár 1981-ben Fejes István Kecskeméten kiállítást rendezhetett – ez Gajdócsy István bajai téeszelnöknek volt köszönhető –, ez a lehetőség már sajnos későn jött: „Úgy két hónappal a kecskeméti kiállítás után követte el bátyám az első komolyabb suicid kísérletét, ami mint öngyilkosság nem sikerült, de mérgezésnek alapos volt: salétromsavat ivott. Fél évig élt abban a tudatban, hogy csak a lakásán lévő, megőrzött képei képviselnek félmilliót, de napról napra nem evett, vagy akkor inkább már ivott. Az életműve 72-től lezsűrizett anyagként volt együtt.”
Tehát hiába zsűrizték le a munkáit, kiállítás hiányában abból bevétele nem volt.
Fejes István gondolatait egy magnószalagtöredék is őrzi:
Hetek-hónapok óta élek kifeszítve, mint egy íj. Elpattanni még korainak tartanám. Még festeni szeretnék előbb, hisz alig festettem. Játszani, úgy, ahogy a szolid Szép Ernő könyörgött érte, vagy ahogy József Attila is kérte.
Vonat? Vonat – Csak az üres lakás várta a testvérét
Utolsó napját testvére, Fejes Márton örökítette meg: „Vasárnap még hívtam ebédre, a gyerekeim is nálam lesznek – nagyon szerette őket –, ebédeljünk együtt. De nem jött el, így abban állapodtunk meg, hogy miután hazakísérem a gyerekeimet, este kimegyek hozzá. Hétfőre ígérték a Völgy utcai kórházban, hogy visszaveszik. Úgy terveztük, visszakísérem. Ezt már nem várta meg. Vasárnap este hétre kimentem, már csak az üres lakás várt. Égett a villany. Egy-két óra múlva lementem a kapu elé, hátha jön valaki. Jött is, de nem a Pisti, hanem az Imre öcsénk. Kérdezem, hát a Pisti? Azt mondja az Imre, a Pisti most halt meg. Mondom, hogy: »Vonat?« Azt mondja: »Vonat!«”
Vajon hányan feküdtek olyanok a sínekre, akikről nem tudunk? Művészek, alkotók, akiket ellehetetlenített a diktatúra? Akik pszichiátriai kezelés alá kerültek, mert más volt a véleményük, vagy összeroppantak a diktatúra mindennapi terhei alatt? Kutatóként még mindig bőven van feladatunk, hogy igazságot szolgáltassunk az áldozatoknak.
