Pesti Srácok

Az író egy magányosan kóborló ragadozó, aki nem járhat az állami etetőhelyre

Az író egy magányosan kóborló ragadozó, aki nem járhat az állami etetőhelyre

Az utóbbi hetekben belobbant kultúrharcos hisztériáról (amihez a közvetlen közegemben L. Simon László a Figyelőben megjelent cikkeszolgáltatta a gyújtóst) be kell vallanom, hogy már az okait sem igazán értem. Ennek oka lehet kulturálatlanság, általános közöny az ún. magaskultúrával szemben vagy egyszerűen az, hogy nem vagyok beavatott, a magyar kultúra vágóhídján nem lettem megbillogozva. Ezért nem lehetek egyik oldalnak sem a szigorú, esztétikai-társadalmi kontraszelekcióval kimért kulturális gettójának rabja, ezért nem ismerhetem a teljes egészében érdektelen szakmai hálót, a függési viszonyokat, egyes szereplők túlélésének feltételeit. Jobb is ez így. De olykor-olykor ez a közeg, mint egy öreg, sokszor megpróbált, útszéli kurva a magányosan utazó, éjszakai autósoknak mutogatja magát (egyes neves szerzők, a rendszer gátlástalan stricijei egész életműveket építenek fel erre). És az, ami a vita alól kilátszik, abban van valami tisztátalan, valami bűnös, ami mellett nem léphetünk el szó nélkül.

Kezdjük ott, hogy a jobboldali kultúrfront húsz-harminc éve nem tud felmutatni egyetlen csúcsteljesítményt sem. Ha egyéni munka árán mégis létrejön bármi, ami túlmutat a "kultúrán", az szinte azonnal a tagadás legkülönbözőbb barbár és okkult rítusainak esik véráldozatául. Vagy egyszerűen menekülnek, szétszóródnak előle, mint a villámcsapás után fellángoló erdőtűztől a tudatlan vadak. De létezik egy tragikomikusabb szcenárió is: egyszerűen agyonverik egymást azzal, amit végre megtaláltak, mint a 2001: Űrodüsszeia váratlanul megvilágosodó emberszabásúi a kőkeményre kiszáradt, de gyilkolásra tökéletesen alkalmas lábszárcsonttal. Ha egyik oldal sem azzal foglalkozna, hogy éppen kinek jutott a nagyobb húskonc és ki érdemelne még sokkal többet, hanem mindenki a munkára, az alkotásra adná a fejét, lehet, hogy még valami ki is jönne belőle.

Mert az író attól író, hogy ír. Ilyen egyszerű. Ez nem önmenedzsment kérdése, nem társasági státusz kérdése, hanem a cselekvésé.

A zsírosbödön körüli tolongás mára úri passzióvá vált (mint a vadászat), és a liberális kultúr-megmondóemberek csak annyiban különböznek a jobboldali kultúr-megmondóemberektől, hogy az előbbiek hosszú évek alatt már rentábilissé tették a saját buborékjukon belül folyamatos állami dotációból összemekkmesterkedett garázsművészetüket (beleértve a senkit sem érdeklő felolvasóesteket, a százötven példányban eladott versesköteteiket, a válltöméslapogató kritikai beltenyészetet), míg a jobboldaliak még csak most ébrednek, és szintén központi támogatásból próbálják újratermelni saját maguknak a függés legújabb struktúráit. Amiből mű aligha fog születni, de legalább minden jóságos, főállású íróbácsi és -néni be tudja fizetni hó végén a főtáv-rezsit, el tud menni kényelmesen az írótáborba és polgáriként megnevezhető, kellemesen félburzsoá életet tud élni, bármely tetszőlegesen kiválasztott belváros kávézójában. Mindezt a közönség számára fellelhető munka és teljesítmény nélkül, akár a magyarfociban.

PestiSracok facebook image

Az íráshoz nem kellenek a birodalom farkascsecsén kitartott megaintézmények, nem kellenek a senkit se érdeklő írótalálkozók, feleslegesen, kurva sok forintból megdizájnolt irodalmi folyóiratok, lényegében még pénz sem kell, csak kettőhúsz szükséges a falba, amivel be lehet fogni, meg lehet ülni a gépet, ezt az átkozott fekete vadlovat, vagy szépen lassan megszelídíteni, mint egy őrült és karcsú derekú lányt.

Sőt laptopból sem kell almácskás, a célra bőven megfelel a legolcsóbb kínai vas, amin elfut a jegyzettömb vagy valami régi wörd. Külön csak erre a célra, a mindenféle állami ösztöndíjakkal felszentelt idő sem kell, mert lehet éjszaka, a fárasztó munka után, a bennünk növekvő sötétségben és annak ellenére is írni. Aztán majd alakítjuk a körülményeket, ahogyan tudjuk, ahogyan akarjuk.

A legfontosabb, hogy legyünk őszinték magunkkal, mert sok emberrel hitetik el az ilyen kulturális felépítmények, hogy szükségünk van rájuk, hogy ők kivételezettek, létezésük állandó szükségszerűség.

Amikor pedig az illető kipislant a mátrixból és meztelenségét látva ráébred, hogy mindaz, amit kvázi kikapart magából, lényegében értéktelen, akkor célszerűen lesz alkoholista, szépen-lassan belefullad a piába, esetleg mások életét szarja szét, mondván neki lehet, mert művészet van.

Akkor inkább, azt mondom: semmi művészet.

Az írók kinevelése nem állami feladat. Az állam feladata, hogy megtanítsa a betűvetést mindenkinek. A többire, a másra ott van a rögös út, a tiszta bizonytalanság, ami még egy írónak sem ártott, főleg harminc-negyven alatt. Tapasztalatot nem lehet az akolmelegben megszerezni, a fentebb említett irodalmi gittegyletekben legfeljebb azt lehet elsajátítani, hogyan fogja az egyik megborult fiatalíró a másik ájult fejét okádás közben, a vécécsésze fölött.

Közösségi élménynek elmegy, de nem közfeladat és nem lehet közteher ezeknek az improduktív kultúrgettóknak az életben tartása. Az írás magányos műfaj, részeg verekedés a fenyegetően üres papírral, az ember egzisztenciája szempontjából pedig egyértelmű döntés, olyan, mint hadba vonulni, egy háborúba, aminek csak a magunkra vállalt sorsszerűség és véletlen jelöli ki a végét, pontosan és ösztönösen, akár a mesterlövész az utolsó töltényt.

Ez pedig az ember elidegeníthetetlen sajátja, a leglényege, ezt nem adhatja oda semmiért, senkinek, mert ha ezt feladja (akár önként, akár kényszerből), akkor nem író már, csak egy politikai tiszt, egy komisszár, akit majd felzabál és kiokád magából a következő, éppen arra vánszorgó kiéhezett, zsugorodott gyomrát gyűlölettel betöltő, mindent végigkoplaló, mindent elviselő kurzuszombi.

Végezetül már csak ennyit: kezdjetek el élni.

Hogy legyen mit mesélni.

Ajánljuk még