Európa katonai helyzete

Európa ugyanis szigorúan katonai értelemben véve szinte teljesen védtelen. A kommunizmus bukása óta a globális védelmi rendszerben továbbra is Amerikán és a NATO-n élősködik. Majdnem egy évtizedig tűrte el a kilencvenes években, hogy gyakorlatilag a területén etnikai háborúk folyjanak. Ma Európa legszigorúbban vett katonai védelmét a NATO biztosítja, de ez a NATO a volt Jugoszlávia területén zajló háborúba csak nyolc év után avatkozott be döntően és teljesen tétlen maradt a 2015-ös migránsinvázió idején. A NATO jelenleg főleg az Oroszországgal szembeni konfrontáció fenntartásának eszköze. Lehet, hogy Oroszország veszélyes, de több hasonló nagyságú veszéllyel kell szembenéznie Európának, amelyekre sem ő, sem a NATO nem reagált idáig érdemben. Természetesen érthető, hogy a két világháborúba majdnem belepusztuló európai emberek nem akarnak többé háborúzni és nagyon helyesen úgy döntöttek, hogy nem is háborúznak egymással többet. Csak azt nem fogták föl - sem az emberek, sem a politikusaik -, hogy ez a tapasztalat egyedül Európán belül érvényes és Európától délre, délkeletre és keletre olyan népek élnek, amelyeknek nincs meg a modern, gépesített, totális és reménytelen háború élménye. Ezeknek a népeknek a számára a háború, a törzsi háború egyébként is gyakorlatilag életforma. A huszadik századi európai háborúk jellegzetessége az, hogy végül egyszerűen nincsen győztes, mert a győzelemhez szükséges áldozat mértéke értelmetlenné teszi magát a háborút is végül. De ezt csak évtizedekkel később, az európai társadalmak „békebeli” haldoklásából érthettük meg. Európában a katonáskodás, mint szakma, gyakorlatilag eltűnőben van.

Ideológiai, politikai okból mindenütt megszüntették a sorkötelezettséget, ami mögött teljesen indokolatlanul az a feltételezés húzódott meg, hogy véget ért a történelem, a liberális demokrácia világméretű győzelme csak pillanatok kérdése.

Európát olyan népek, vallások, politikai rendszerek, államalakulatok veszik körül, amelyek megnyerhetőnek gondolnak egy Európa elleni háborút és komolyan gondolják Európa iszlamizálásának lehetőségét. Gondolkodásmódjuk az európai liberális doktrínában egyszerűen nem elképzelhető, elgondolhatatlan.

Európa katonai vezetői szinte kivétel nélkül katonai analfabéták. Alapszinten sem értik meg a katonai és a biztonsági problémákat és a közöttük való átmeneteket. Nem értik, hogy milyen hihetetlenül fontos a megfelelő méretű és képességű haderő és csapásmérő képesség ahhoz, hogy Európa határainál kialakuló veszélyzónákat pacifikálni lehessen. Vagy legalább el lehessen rettenteni azokat a hadurakat, vallási vezetőket, akik az ott létező törzsi társadalmakban pillanatok alatt képesek felemelkedni és lokális, küldetéstudatos hatalomként működni. Majd a megszerezhető amerikai, európai, kínai és orosz fegyverekkel korlátlan ideig képesek megtartani a területüket, ha csak nem téved oda valamilyen reguláris katonai erő vagy valaki nem kezd el nagyon támogatni egy konkurens hadurat.

Európa határai ma nem védhetőek meg. Nem csak azért, mert a vezetőkben nincs meg erre a politikai akarat, hanem mert a szükséges katonai erő sem áll rendelkezésre. A katonai erő fogalma is alapvető tisztázásra szorul. A technológiai hadviselés - a lehető legtágabban véve is - nem alkalmas arra, hogy jelentősebb számú, áldozatvállalásra hajlandó, akár csak gyenge, korszerűtlen fegyverekkel rendelkező ellenséget megakadályozzon abban, hogy jelentős lokális sikereket érjen el. Itt még csak nem is arról van szó, hogy az ellenség már százezres nagyságrendben is beszivároghatott Európa területére, hanem arról, hogy mi van akkor, ha Európa valamelyik határán összeomlik egy állam (Ukrajna, Bosznia) vagy akár a Balkánon, uniós tagországban következik be valamilyen destabilizálódás. Ilyenkor nagyon fog hiányozni egy olyan európai haderő, amely politikai kötélhúzás nélkül azonnal bevethető. Egy olyan katonai erő, amely parancsnokainak nem kell mérlegelnie elmebeteg civilek válsághelyzetben értelmezhetetlen ideológiai hóbortjait.

A magyar igyekezet egy európai haderő létrehozására annak a felismerésnek a következménye, hogy a közép-európai tapasztalatokból nagyon más következik, mint a nyugatiak teljes önfeladó bezárkózásából. Egyrészt mi éltünk egy majd tíz éves polgárháború szomszédságában: Dél-Magyarországon folyamatosan lehetett hallani a tüzérségi tüzet és lehetett látni a horizonton a villanásokat. Másrészt mi fel tudjuk fogni annak a jelentőségét, hogy az elmúlt években új regionális hatalom született: Törökország ma katonailag valószínűleg kicsit erősebb már, mint az európai országok egyesített hadereje. Törökország a szíriai tapasztalatok alapján kész regionális stabilizáló tényezőként fellépni, és ha az oroszok és/vagy a NATO megengedik nekik, ezt az erőt bármikor használhatják a Balkánon is.

Pedig ez katonai probléma, amelynek első kérdése az, előállhat-e például olyan helyzet, hogy Amerika számára Törökország fontosabb szövetséges lesz, mint Európa és Izrael? Katonai, politikai és demográfiai értelemben Európa már annyira rossz helyzetbe manőverezte magát, hogy olyan forgatókönyv is elképzelhető, amikor egy Oroszországgal kötött katonai és politikai szövetség is fontosabb lehet az amerikaiaknak, mint a teljesen egység nélküli Európával fennálló, közvetlen katonai haszon nélküli történelmi együttműködésük.

Ez azonban ezen nemzetek gondolkodásmódjának teljes megváltoztatását igényli. Az embereknek meg kell érteniük, hogy a katonáskodás ideje nem múlt el, az országuknak a kor színvonalának megfelelő és létszámában is értelmezhető méretű, azonnal bevethető haderőt kell folyamatosan működtetnie. Ennek hatékonysága és előnyei a különböző szövetségesi rendszerek fejlesztésével bővíthetőek: Közép-Európa esetében akár egy közös parancsnokságú gyors reagálású haderő felállításával, amely délen és keleten bármikor képes kezelni a migrációból vagy egyéb politikai destabilizációkból származó következményeket. Egy ilyen haderő lényege az, hogy léte már magában erősen csökkenti a bevetéséhez vezető események valószínűségét, hiszen mindenki tudja, hogy ellenséges lépései egy komoly katonai, gazdasági és politikai erővel bíró országcsoport azonnali katonai reagálását eredményezik, függetlenül az EU döntésképtelenségétől és függetlenül a NATO-tól, valamint a soha ki nem számítható amerikai érdekektől.

Fotó: MTI/ Balogh Zoltán