A pillanat, amikor Bródy Jánosról kiderül, fogalma sincs, kiről írt rockoperát
Leginkább szomorúságot, szánalmat érez az egyszeri magyar ember, amikor Bródy János-interjút kell olvasnia. Meg némi önsajnálatot is, persze, hiszen eszébe jut: egyszer ő maga is megöregszik, s ki tudja, milyen szellemi állapotba kerül. Akárhogyan is, azt azért nehéz lábon kihordani, amikor kiderül: az István, a király rockopera szövegírójának vajmi kevés fogalma van róla, kiről írta élete főművét...
Olyasmi lehet ez, mint amikor a világ legjobb memóriájú embere idős korára Alzheimer-kóros lesz, és már a saját nevére sem emlékszik. Vagy mint az erőemelő bajnok, aki nyaktól lefelé lebénul. Drámai. Valami effélét érezhetünk, ha Bródy János mai gondolataiba botlunk. Most éppen a Magyar Narancs és a HVG készített vele píárinterjút, hátha többen mennek ki az esedékes decemberi koncertjére. Kis ingyenreklám, na. (Alföldi Róberttel is mindig friss-ropogós interjúk készülnek állítólagos elnyomattatásáról, mikor közeleg a legújabb bemutatója. Vagyis nagyjából havonta.)
Szóval koncertje lesz a Jánosnak decemberben, és egy új számot is írt, ami egy emberről szól, aki szerette a hazáját, de akit a hazája nem szeretett viszont. Gondolom, ez lenne ő. A nem viszontszeretett ember. Már csak azt nem tudom, itt konkrétan kit-mit ért „haza” alatt. Tíz- vagy tizenötmillió magyart? Szerintem sokan szeretik őt errefelé, szóval ez butaság. Netán az államot? Attól meg kapott Kossuth-, Liszt Ferenc- meg sok egyéb díjat. Meglehet, mindez neki kevés, de élnek itt pár millióan, akik sikeres koncertek és komoly díjak nélkül sem képzelik azt, hogy a hazájuk nem szereti őket. A szakirodalom az ilyesmit kényszerképzetnek nevezi. A csöpögős önsajnáltatás helyett érdemes lenne megszívlelnie John Fitzgerald Kennedy szavait: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem azt, te mit tehetsz a hazádért!”
Szent István és a multikulti
A minapi HVG-interjúban Bródy a diktatúrázáson, az önsajnáltatáson és önmaga vállon veregetésén túl („az új dalnak a kommentjei is azt bizonyítják, hogy a szövege nagyon beletalált”) egyúttal sikerült ledöntenie önnön szobrát is. Ugyanis előadta:
A magyar kultúra már akkor multikulturális volt, amikor ezt a szót még senki nem ismerte. A népvándorlás idején a Kárpát-medencében volt a legnagyobb a népek keveredése – olvastam László Gyulától. Sokan büszkén gondolnak arra, hogy a népesség arányához képest mennyi értékes és kiváló embert adtunk a világnak. Ez valószínűleg pont annak köszönhető, hogy itt sokféle kultúra, sokféle tudás és tapasztalat találkozott. Én ezt a sokszínűséget, ennek a fenntartását, támogatását várom el a mindenkori magyar kormánytól. Már Szent István király megmondta, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen.
Multikulturalizmus, népvándorlás, népek keveredése – na és Szent István király így, egyben. Bródy János megérkezett a Magyar Kétfarkú Kutyapárt 2015-ös plakátkampányának mélységeibe. Amely plakátkampány az iszlám népvándorlásnak gátat vető kormányból próbált gúnyt űzni. Ám kétfarkúék egy viccpárt, Bródyt pedig mostanáig komoly embernek hittük. Mostantól ez – mármint a komolyan vétel – nehezen megy (pláne, ha vetünk egy pillantást a címlapképre, amely új klipjéből való). De azért válaszoljunk neki komolyan, hátha eljut hozzá:
Szent István királyunknak a fiához, Imre herceghez írt intelmeire hivatkozni korunk mesterséges népvándoroltatása vagy a multikulti kapcsán – mérhetetlen ostobaság.
Mit mondanak a történészek?
Bródy esetében súlyosbító körülmény, hogy ő az István, a király rockopera szövegírója, s így róla azt feltételeztük, legalább hangyányit ismeri élete főművének főszereplőjét. Hát nem ismeri. Szent István intelmeiben az eredeti, latin szöveg ez volt: „Nam unius linguae uniusque moris regnum inbecille et fragile est”. Ám itt a „regnum” szó, amit a kétfarkú kutyák és Bródy is „országnak” fordított, valójában „királyi udvart” jelent. (Erről egyébként a Bródyt meginterjúvoló HVG is értesülhetett – ha máshonnan nem, egy három évvel ezelőtt éppen náluk megjelent cikkből, amelyet Szegő Iván Miklós történész írt.)
Vagyis nem az egynyelvű és egyszokású ország a gyenge és esendő, hanem az egynyelvű és egyszokású királyi udvar!
Ez még egyértelműbbé válik, ha megnézzük a szövegkörnyezetet. Az idézett mondat előtt a következőket írja Szent István: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a Római Birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. (...) Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti.” <Kuruc Ágnes fordítása.> Innentől érdemes átadni a szót Szegő Iván Miklós történésznek:
Az istváni intelmekben tehát a vendégek a római királyokhoz érkező „nobiles et sapientes”-hez, azaz „nemesekhez és bölcsekhez” hasonlatosak. Vagyis Szent István itt inkább a kor katonai és tudományos elitjére gondolhatott, korántsem az akkori menekültekre (vagy hasonló sorsú emberekre, üldözöttekre). Ez a „nobiles et sapientes” kifejezés jelzi, hogy talán mégiscsak a királyi udvarba való befogadásról van szó, nem az egész királyság „nemesekkel és bölcsekkel” való feltöltéséről. Minthogy ők fegyvert (arma) is hoznak a külföldiek elrettentetésére, látszik, hogy István a befogadást nem feltétlenül a legbarátságosabb módon gondolta, és célja a külső erők (ellenségek?) elriasztása is lehetett. Nyilvánvaló, hogy itt teljesen más a helyzet, mint a mai menekültáradat idején. Szent István esetében tehát nem nagy tömegű külföldi befogadásáról van szó.
De ha nem hiszünk Szegőnek, ott van a kor talán legkiválóbb kutatója, néhai Györffy György, aki István király és műve című 1977-es könyvében a következőket írta:
A középkorban azonban nemzetiségi kérdés még nem volt, s így az intelmek szavai nem értelmezhetők kisebbségekre. Itt inkább a középkori központok »nemzetköziségéből« származó előnyről van szó. A királyi udvart az emelte, ha külföldi királynő és kíséret mellett idegen testőrsége volt; az egyházi központoknak dísze volt egy-egy nagy tudású itáliai, francia, angol vagy német főpap, egy-egy külföldi szerzetescsoport. A gazdasági életet pedig fellendítették a külföldi kereskedők és kézművesek, de haszon származott a mezőgazdaságra is új agrártechnikát meghonosító telepesekből. (...) A vendégek (beköltözők), akik szabad elhatározásukból jöttek az országba, »szabad« státusba kerültek, de ez nem jelentett teljes mozgási (költözési) szabadságot. Valamilyen úrhoz kellett csatlakozniok, s urukat ok nélkül nem hagyhatták el. Ezt biztosítja István törvénye, amely arról intézkedik, hogy a vitéz (miles) és a vendég (hospes) ne hagyja el az őt felfogadó és eltartó urat (I. 23, 24. §). Vonatkozik ez a kézművesekre és az agrárfoglalkozást űző beköltözőkre egyaránt.
SZDSZ-es panoptikum
Ha a kétfarkúak és Bródy még mindig nem értené, összefoglalom: akármilyen jöttment idegenek nem jöhettek az országba Szent István idejében, hanem katonák, tudósok, papok, vagy valamilyen hasznos foglalkozást űzők, például kézművesek, kereskedők, földművesek. És ők is kötelesek voltak egy úrhoz csatlakozni, nem bóklászhattak szabadon, követelhettek segélyeket, erőszakolhattak kedvükre nőket, miként azt korunk multikulti-hívői elvárnák. A beilleszkedni nem akaró, a keresztény vallást föl nem vevő, agresszív muszlimokkal nagyjából hasonlóan bánt volna Szent István, mint négyszáz évvel később Hunyadi János a törökökkel.
Az öregség, az időskori elbutulás természetesen nemcsak a néhai SZDSZ-t és holdudvarát éri utol (bárkit utolérhet, aki megéri). Mégis: látványos és szomorú, ahogy a strandpapucsos Heller, a ciánozó Kuncze vagy a riporterekre vízzel támadó Demszky mellé Bródy is felsorakozott az SZDSZ-es panoptikumba...
