Rossz évek, jó évek
A csapda az, hogy visszatekintve tele vagyunk olyan évekkel, amelyek akkor rossznak látszottak, de aztán a későbbiek távlatából nézve kifejezetten jónak tűnnek. A hatvanas évek atomháborús fenyegetettsége akkoriban bizonyára szörnyűnek tűnt, azzal együtt, hogy a fiatalokat a hosszú hajuk miatt vegzálták az utcán, de ma már nem erről emlékszünk azokra az évekre. Különösen mi, akik nem is éltünk még akkoriban.
Haladunk, fejlődünk, gyarapszunk, javulunk, bővülünk - ja, és öregszünk. Viszont ez utóbbi az első harmincöt-negyven évben nem tűnik annyira vészesen kellemetlennek. 2019 van, egy olyan év, ami megélhetetlennek tűnt valamikor a végtelenben, akkor, amikor a kilencvenes években az ezredfordulót vártuk. Világvégével, többfélével egyszerre (leállnak a számítógépek, a maják megjósolták, valamint Jézus is azt mondta, hogy egy betelik, de kettő nem), de a reménnyel, hogy tényleg véget ér a történelem és talán tényleg megáll az idő.
2018 jó év volt, mert nem dőlt össze a világ, csak összedőlni látszott. Fura év volt, hiszen mi, világvége-hívők, akik reális veszélyektől féltjük az életünket, harcoltunk azokkal, akik a boldog veszélytelenség érzésében úszva akarták és akarják lerombolni azt, amiről nem is tudják, hogy van.
Jó év volt ez a 2018: a globális felmelegedés, esetleg a globális lehűlést megelőző felmelegedés nem is kínzott meg bennünket annyira. Volt hó és hideg, kellemes, igaz rövid tavasz, hosszú-hosszú nyár, kellemes ősz és most a tél is olyan, amilyennek lennie kell. Ha nem is ideális mennyiségű eső esett, de azért elegendő, jó éve volt a mezőgazdaságnak, vannak vidékek, ahol jó lesz a bor, amit az emberek maguknak csinálnak fahordóban és nem számítógépes fémtartályban gyártanak. A mezőgazdaság már csak ilyen, sosem lehet tudni, hogy mikor melyik növénynek lesz jó éve, hogyan süt az a fránya Nap (pontosabban mikor takarják felhők az örökké sugárzó Napot) és hogyan esik az eső ugyanezekből a felhőkből.
Annak ellenére, hogy a XX. század eleje óta egyre több módon és egyre többet archiválunk az emberi történelemből, egyre kevesebbre emlékszünk belőle.Az ismeretterjesztő csatornákon minden nap sok órányi műsor megy a II. világháborúról, a tévét már rég nem néző, harminc alatti korosztály férfitagjai közül sokan halnak agyhalált a lövöldözős számítógépes folyamatos játszása közben, mégis azért hiszik lehetetlennek a háborút nemzedékek, mert ők maguk el sem tudnak képzelni olyasmit, amiért maguk harcolni lennének hajlandók. A lányok, a nők - és amivé lettek - pedig a jelek szerint nem csinálnak mást, mint cikkeket és FB-, Twitter-, Instagram-bejegyzéseket olvasnak arról, hogy saját magukon kívül ki felelős azért, hogy szabad szingliként olyan rohadtul szarul érzik magukat.
Leszámítva persze a nagybetűs „SZABADSÁGOT”, ami számukra nem más, mint a korlátlanság, legújabban már a természet törvényei alóli felszabadulás. Amely „felszabadítás” kötelezettje a társadalom és a kormány természetesen, habár gyűlölik őket, de mégis tőlük várják el, hogy biztosítsa számukra az öröklét és a végtelenség érzését, természetesen az istenített technológia segítségével.
2008 óta - de 2015 óta különösen - minden év arra tanít bennünket, hogy mennyire törékeny az a világ, amelyben élünk és amelyet öröknek hiszünk. A XX. században - először az emberi történelemben - a technológia brutalitása és az európai társadalmak széthullása megszakította a nemzedékek folytonosságát, generációról generációra egyre kevesebb tapasztalat és kipróbált régi tudás adódik át a fiataloknak. Új tudás, szinte teljes egészében technikai, technológiai tudás keletkezik, ami nem mond semmit az emberről, legfeljebb csak az eszközei rabjává vált emberről. A modern technika (minden, ami közénk és a természet közé ékelődik) és a technológia (az univerzalizált eljárások) az észak-atlanti civilizációból kiindulva szétterjedt a bolygón, átitatva, lerombolva minden más kultúrát is.
Nem szándékosan csináltuk, nem mi voltunk, még csak nem is az őseink voltak, ez velük is csak ugyanúgy történt, ahogy velünk történik. A probléma az, hogy lehet, velünk még sokkal több minden fog történni, mint a világháborúkat, társadalmi kísérleteket, emberkísérleteket át és túlélő felmenőinkkel. Nem tudom, hogy tehetünk-e ellene bármit is, de a túlélők ritkán hagyatkozhatnak csak a szerencsére.
Az Évek mi vagyunk, ahogy megtöltjük őket az életünkkel. A tökéletes hajszolása közben elfelejtjük kiélvezni a tökéletlen éveket, mint amilyen a 2018 volt és amilyen bizonyosan a 2019 is lesz. Pedig annak is örülnünk kellene, hogy egyáltalán vannak még Évek. Vannak még Éveink.
