Fikakultúra és kirekesztés, libsi módra
Borzasztó látni, bántó hallani, hogy a magyar, s úgy általában véve az európai közélet milyen kulturálatlanná vált. Mert ami a politikusok szájából néhanap „kiömlik”; ahogy egyik-másik viselkedik; amiképp a közösség színe előtt megjelenik – mindennek nevezhető, csak éppen az egymást tisztelő, az emberi méltóságot szem előtt tartó, kulturált viselkedésnek nem. Amint a tömegtársadalom fogyasztói igényeit kielégítő médiumok kulturálatlansága, az agyonnézett kereskedelmi televíziók és gyűröttre hajtogatott pletykalapok igénytelen látnivalója, tartalmatlansága, úgy a politikai közbeszéd is szép lassan a „csúnya zöld, varangyos béka” feneke alá került. És ezzel párhuzamosan megjelent, majd egyfajta sznob divattá vált az úgynevezett fikakultúra, melynek lényege az, hogy minden – nem-liberális – létrehozott értéket ócskának, maradinak, nevetnivalónak kell tartanunk, ha kellően okosnak akarjuk magunkat mutatni. E szerint minden teremtő cselekvés gúnyos megvetéssel alázható; minden cél, ami nem illeszkedik a globális, uniformizálódásra törekvő egyenlőségbe vagy a végtelen, korlátok nélküli abszolút szabadságba (azaz nem a modern liberális toposz része), azt gőgösen szemlélve le kell szólni és ki kell rekeszteni a normalitás világából.
A „fikakultúra”, mint liberális alapállás
Kik azok, akik egyre lejjebb húzták és húzzák a színvonalat, akik egyre inkább kitolják a „vulgaritás” ingerküszöbét? Kik azok, akik minden teremtő cselekvést kigúnyolnak? Kik azok, akik leszólják a hagyományos, több ezer éve a közösségek összetartó erejét adó normákat? Kik azok, akiknek semmi sem szent?
Európa-szerte – így a magyarság nemzettestében is – vadhajtásként nőtt ki egyfajta liberális értelmiségi alapállás. A „nem tetszik semmi”, a „mindenki hülye”, a „minden teremtő cselekvés ócska” attitűd. Leginkább az internetes média ütőerein érezni ezt. De sajnos – mint minden fogyasztói, haszonelvű és manipulatív anyagi érdekekkel átszőtt társadalomban – erre a magatartásra vannak vevők. Leginkább az egyébként transzcendens normák nélkül sodródó, útkereső fiatalok – lásd a Momentum „sikerét”!
Így a politikusok, ha meg akarják szólítani és orruknál fogva akarják vezetni a húszas éveiben járó generációt – eltévesztve a közösség szolgálatának kötelességét, félreértve a helyzetükből eredő példaértékű szerepüket –, beállnak az igénytelenné válás egyre hosszabban kígyózó sorába. Ebben partnerek a külföldi liberális lobbiszervezetek, ezt szokás a fősodratú ballib médiában követendő példaként ábrázolni. Mert az olyan „cool”, olyan „laza”, annyira, de annyira „überkirály”.
Pedig a történelem nem erre tanítja őket! A görög városállamokban azt az állampolgárt, aki nem tisztességgel foglalkozott a közügyekkel, nem törődött a hazával és a családdal (Oikosz), azt „nemes egyszerűséggel” csak „idiotosz”-nak hívták kortársai. És ez a jelző már akkor is igencsak pejoratív jelentésű volt. De a középkori, vagy rendi országgyűlések szintén, ha telis-tele is voltak cselszövéssel és hazaárulással, egyáltalán nem süllyedtek le a közönségesség szintjére. Később, a polgári parlamentek tagjai is tartották magukat az „úriember” attitűdhöz.
De mindez az ezredfordulóra megváltozott. A modern, liberális alapon szervezett tömegdemokráciák működtetői, főszereplői elsüllyedtek az igénytelenség posványában, majd szellemiségükkel egyfajta vallásként léptek elő, melynek (mint minden hitnek) alapja a kizárólagosan jó birtoklásának toposza.
A nyugati minta
Ha az uniós parlamentre vetjük szemünket, akkor láthatjuk a liberális politikus prototípusát. Ő, az egykor lázadó marxista, aki ma is oly büszke szabados életvitelére és aki a „bölcsek kövének” kizárólagos birtokosaként stigmákat süt emberekre. Aki nem liberális, vagy nem ért egyet zavaros elveikkel, az „fasiszta”, de legalábbis „antidemokrata”.
És ez történik Magyarországon is. A liberális értelmiség (?), a ballib média és a politikusi garnitúra egyfajta gőgösen elfoglalt magas lóról ítélkezik élők és holtak fölött.
Ki is akkor a demokrata, s ki a kirekesztő? Ki az emberi jogok védelmezője, s ki az eltiprója?
De miközben jogtalanul ítélkezik a liberális szekértábor egyik-másik hangadója, maga sem veszi észre, hogy milyen mérhetetlenül igénytelen stílusban, néha lealacsonyító, az emberi tiszteletet és méltóságot bántó módon teszi. Mert teheti. Hisz övé (legalábbis úgy hiszi) a nyilvános közbeszéd territóriuma.
Az elkerülhetetlen kultúrharc
Mi dolog maradt még, mely arra késztetne egy hagyománytisztelő, kereszténydemokrata, vagy egy konzervatív és patrióta polgárt, hogy a közéletben tisztességes vitát folytasson? – tehetjük fel hát a kérdést. Hisz valami kiveszett a magyar közéletből. A balliberális oldalon ugyanis csak a beteges gyűlölet maradt. A köpködés, a káromkodás. Akár a szélsőjobboldalon! Mintha a két, ellentétes politikai pólus a stílusában összeérne... Hisz köpködnek a szélsőjobboldaliak, köpködnek a (szélsőséges) liberálisok is minálunk.
Magyarázzuk el, hogy mit jelent a szélsőség a politikában? Meséljünk arról, hogy miként lehetséges egy közösséget felépíteni? Hogy miképp viselkedik egy patrióta? És végül: mutassuk meg nekik, hogy milyen pozitív erőket szabadít fel a hit és a remény?
Ugyan! Mint falra hányt borsó, potyogna vissza gúnyos alapállásukról minden elmondott érték...
Egyre kevésbé, egyre kevesebbet tehetünk ellenük, hisz gőgös, sznob és mindenekfeletti cinizmusuk egyre inkább divattá válik a fiatalabb korosztály köreiben.
Egyet tehetünk ma! Szembenézhetünk velük, és kijelenthetjük, hogy íme: ilyen gyenge alapokon áll a liberális fikakultúra! Kezdhetünk készülni a kulturális küzdelemre, a kultúrharcra, ahol a kereszténydemokrata, a konzervatív és a patrióta értékeknek kell követendő divatot alkotni. A társadalom minden alrendszerében és dimenziójában trendivé kell tennünk a hagyományos, nem-liberális értékeket. A lehetőségünk abban rejlik, hogy nem kell új dolgokat kitalálnunk, csak a régi értékeket kell újracsomagolnunk.
Liberális kirekesztés
Nem tudjuk, hogy mikor történt, de a politikai balliberális oldal és az értelmiségi holdudvar átlépett egy politikai „kultúrhatárt”. Így mára elvesztették vitaképességüket. Régiesen szólva: nem párbajképesek már. Valószínűleg az évek hosszú tipródása, a beteg lelkük folytonos frusztrációja, az irigység, a hatalom- és a pénzéhség kellett ehhez; s már ki is írták magukat a nemzet szellemi közösségéből. Voltaképp senki nem közösítette ki őket (bármennyire is ezt akarják sugallni); inkább támadtak ők maguk a közösség ellen.
A stílus és a stigmák „kiosztása” mellett még egy olyan jól látható alapállás jellemzi őket, amellyel a klasszikus (kétszáz éve élő) liberálisok gondolatait csúfolják meg. Szerintük ugyanis mindenki más, aki nem a liberális – mára inkább nem a „szabados” – elveket követi, az nem része az európaiságnak. Aki konzervatív, vagy éppen vallásos, az szerintük a liberalizmus ellen van – tehát Európa-ellenes. (Holott Európa történetében a vallásosság, a kereszténység különböző ágainak követése maga volt az európai kultúra!)
Nos, akinek nem inge, ne vegye magára! De akinek a nemzethez való viszonya kimerül a provokációban, a sértegetésben, a magyar emberek „lebirkázásában”, esetleg a többi európai néphez való lealázásában, pusztán mert más értékeket vall – az, kérem, ne csodálkozzon azon, ha nem szívesen látják ebben a közösségben! Az voltaképp szabad akaratából döntött úgy, hogy nem akar ehhez a közösséghez tartozni. Szíve joga. Nincs röghöz kötve; a kozmopolitizmus és az internacionalizmus létező gyakorlat.
Érdemes lenne azonban egyszer az említett hölgyeknek és uraknak a tükörbe nézniük és mélyen azon is elgondolkodniuk, hogy milyen jogon is állítják azt, hogy a jobboldali (értsd: konzervatív, hagyománytisztelő és patrióta) alapállás Európa-ellenes lenne? (Megjegyzem: számtalan esetben csúsztatják össze az Európai Unió egyes jogszabályait az európai hagyományokkal!) Egyáltalán, honnan veszik azt a bátorságot, hogy a magyar jobboldali gondolkodókat vagy a szavazókat kirekesszék az európai kultúrkörből?
Tehát jogos, egyben költői is a kérdés: ki is rekeszti ki a másikat?
„A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.”
Ha komolyan vesszük Kosztolányi sorait, akkor bizony el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon milyen élete van annak, akik csak gyűlölködni tud. Voltaképp sajnálni kellene őket. De cselekvésük romboló szándékból ered, ez pedig nehezen megbocsátható.
Vezető kép: steeven1.com
