Angol hülyék, hülye angolok, és ez a hülyeség öl
Csak Isten tudja, hogy hányadik cikket írom már egy merénylet után, a szokásos merénylet után. Liberális ellenségeink imádnak strukturális okokra hivatkozni az elnyomással kapcsolatban, de a nyugati nagyvárosokban szokásos gyilkosságokat – amelyeket muszlimok követnek el a szembejövőkkel szemben – valamiért véletlenszerűnek tekintik. Ugyanígy nem tekintik ezeket a gyilkosságokat az elnyomás eszközének, pedig nehéz a rettegésben tartást másnak gondolni az áldozat szempontjából.
Londonnak olyan polgármestere van, aki a mindennapi rutin részének tekinti a terrort, a késeléseket, a bandaháborúkat, a totális káosz lokális előjeleit. Nyilván olyanok választanak meg egy ilyen barmot, akik maguk is így gondolják ezt. A munkáspárti szavazók Londonban bizonyosan teljesen zakkantak: multikulturális fővárosukat sem Nagy-Britannia, sem Anglia részének nem tekintik. A nagyvárosi életmód nem angol életmód: nem vonatkoznak rá azok a szabályok, amelyek naggyá tették Britanniát és amelyek megőrizték ideig-óráig, amikor már nem volt olyan nagy.
Az a jogrendszer, amely a bűntől függetlenül tekint az elkövetők jogaira, csak zárt társadalmakban lehet működőképes, amikor a társadalom maga is bünteti azokat, akik durván megsértik a szabályokat. Angliában már sem a társadalom, sem a jogrendszer nem büntet igazából. Pedig mi lehetne durvább szabálysértés, mint egy ország, egy nemzet nyelvének, vallásának, szokásainak totális tagadása és elpusztításának vad vágya? Ellenséges hadsereg győztes katonái a szabadrablás idején szokták így gondolni. Ha a győztesek legalább részben élve akarják hagyni az őslakosságot, akkor a vezetőik a szabadrablás szórakoztató időszaka után általában arra utasítják a katonáikat, hogy valamiféle rendet tartsanak fenn, mert az őslakosság bevonása az új rendbe kívánatos. Londonban azonban a fehérek, keresztények, a szekuláris lakosság tagjai még a megszállás és a legyőzöttség állapotának felismerése előtt vannak. A modern nagyvárosok diszkrét bája, hogy nem is kell kihirdetni, hogy már más vallás és más etnikum a gazdája; elég, ha néha emlékeztető oltásként egy-egy ámokfutással az elnyomottak arcába nyomják: életük immár nem a saját rendjük kezében van, hanem Allahéban.
Legújabb londoni gyilkosunk közismert terrorista volt, de feltételesen kiengedték, mert az angolok hülye törvénye azokra is vonatkozik, akik ki akarják irtani az angolokat. Pedig az elemi életösztön – nekem és mindenkinek, aki nem teljesen hülye – azt súgja, hogy aki meg akar ölni bennünket, az nem közénk való. A jogász butaság iskolapéldája, hogy szerintük a jog nem egy adott kultúrában gyökeredzik, hanem valami absztrakcióban, amit az ember elidegeníthetetlen jogaiból vezetünk le. Miközben ezek a dilettáns szerencsétlenek adósak maradnak az ember definíciójával. Mert szerintük a feléjük rohanó késsel hadonászó robbanómellényes szakállas alak – aki azt kiabálja, hogy „Allah akbar”, és kiirtana mindenkit, aki arra jár – ugyanolyan ember, mint egy szokástartó és törvénytisztelő, angol, skót, ír vagy egy odakeveredett magyar munkavállaló. Pedig nem.
Darwin-díjas ostobaság a halálos ellenségünket velünk egy vérből valónak tekinteni. Az iszlám rendje ott is végletesen erőszakos, ahol teljesen érvényesül; sohasem számol le a saját szélsőségeseivel és nincs benne helye senki másnak, csak hithű muszlimoknak. Szekularizálódott kereszténység létezik, szekuláris iszlám nem. Angliát a realitások végletes felismerése tette naggyá, és az őrizte meg akkor is nagynak, amikor mások már föléje nőttek. Most már azonban csak voluntarista jogszolgáltatásának végrehajtására képes: jobban gyűlöli a szokástartó sajátjait, mint a halálos ellenségeit. Angliában a jog fellázadt az ország ellen, és akkor is tartja őrületét, amikor már látszik, hogy vérrel és könnyel rombolják le azt a világot, amelyben ez a jogrendszer kialakult és az emberi szabadság valaha volt legnagyobb kiterjedéséhez vezetett. De ma az emberek Angliában sokkal kevésbé szabadok, mint ötven évvel ezelőtt. Nemcsak a szólásszabadságuk veszett el, hanem vallás- és vallástalanságuk szabadsága is már a múlté.
Amikor a biztonságodon kell gondolkoznod, amikor nem mehetsz be a városod bizonyos negyedeibe, akkor nem vagy szabad. Amikor kötelezően el kell bagatellizálnod a veszélyt, amit rád és a gyerekeidre jelent egy vallás és egy ideológia, akkor nem vagy szabad. London utcáin a rendszer gyilkolássza valójában az embereket. Mert nem arról van szó, hogy az Egyesült Királyság közhatalmi és biztonsági szervei nem képesek megvédeni a saját állampolgáraikat, hanem arról, hogy ideológiai okból nem védhetik meg őket. A liberálisok megtiltják nekik, hogy megvédjék a saját állampolgáraikat. Akiket tegnap meggyilkoltak, nem véletlen áldozatai egy fatális incidensnek, hanem szükségszerű áldozatai az emberi hülyeségnek, a saját kormányuk, a saját jogrendszerük hülyeségének.
Ebből nekünk meg kell tanulnunk: sosem szabad hagynunk, hogy a magyar jogrendszer liberalizálódása ezt megengedje, és azt sem, hogy olyan kormánya legyen az országnak, amely többre becsüli az ország halálos ellenségeinek jogait, mint a saját állampolgárainak életét.
Vezető kép: MTI/AP/@HLOBlog
