A jogrendszerünk megölt két gyereket
Az önmagáért létező liberális jogállam ilyen: csak a jogszerűségre törekszik, másra nem. Senki sem várja el, hogy a jogrendszer és a jogalkalmazók tökéletesek legyenek. Csak azt szeretnénk, ha döntéseik megfelelnének az alapvető emberi igazságérzetnek és az elemi józan észnek. Két gyermekét verte agyon egy olyan férfi a láthatás során, aki korábban kalapáccsal verte a felesége fejét. A támadás 2016-ban volt és már szabadlábra is kerülhetett; a szakértők szerint már minden rendben volt vele. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy minden jogszerű is volt, hiszen máskülönben hogyan is kerülhettek volna a gyerekei a kezei közé?
Kevés olyan ügy van, amikor az apró részletek lényegtelenek, amikor teljesen és minden részletre kiterjedően minden nyilvánvaló. Na, ez az ügy pont ilyen. Az alaptényekből is levonhatóak a lényeges következtetések; a részletek nem érdekesek. Sok szörnyű dolgot tesznek az emberek egymással, de kalapáccsal ritkán verik a mellettük alvó házastársuk fejét. Ha joggal gondolja az átlagember első közelítésben, hogy az ilyen ember elmebeteg, akkor nem valószínű, hogy téved. De ha szakértői szinten az illető csak „beszűkült tudatállapotban” volt is, akkor sem tűnik kizárhatónak, hogy nem fog újra beszűkülni a tudata.
Általános hiedelem, hogy a jogrendszerünk nő- és gyermekközpontú. Ez sajnos nem igaz, de nem a liberális szempontból nem igaz, mert nem is férfiközpontú. A jogrendszerünk elmebetegközpontú, bűnözőközpontú, hazudozóközpontú, gazemberközpontú. A jogrendszerünk azokat a gátlástalan gazembereket támogatja, akik képesek kihasználni a rendszer gyengéit, azokat a milliárdosokat, akik bodzázásból vettek 50 millás autót, azokat a pszichopatákat, akik bele tudják hazudni a legnagyobb marhaságot is a bíróság, a szakértő arcába.
És persze a rendszer védi a jogalkalmazókat, hogy nehogy véletlenül személyes felelősséget kelljen vállalniuk bármiért is. Ügyész és bíró nem tévedhet akkorát, nem lehet annyira nemtörődöm, hogy belebukjon. Az alacsonyabb szintű hatósági jogalkalmazás meg aztán végképp csak a saját érdekeire figyel. Tisztelet a számos kivételnek persze, de sok lúd disznót győz itt is.
A liberális jogállam most már teljesen felhagyott a racionalitás és az igazság védelmezésével. Ebben az ügyben sem a gyermekeket, sem a gyilkos korábbi áldozatát – a feleséget, a gyermekek anyját – nem védte meg senki. Nagyon el kell gondolkoznunk a jogrendszer állapotán, ha még a NANE Egyesületnek is életközelibb az álláspontja ebben az ügyben, mint mindazon jogalkalmazóké, akik ebben az ügyben eljártak.
Az elemi racionalitás azt diktálja, hogy olyan ember kezébe ne kerüljenek gyerekek, aki korábban majdnem agyonverte az anyjukat. Akkor se, ha az illető „megjavult”, „meggyógyult”. A jogrendszer elsődleges feladata az lett volna ebben az ügyben, hogy minden eljáró hatóság ennek az elvnek az érvényesülését tekintse elsődlegesnek. Az anya, az első áldozat akarata ebben a kérdésben lényegtelen. Semmilyen összefüggés mentén nem normális az, hogy valaki kapcsolatot tart azzal, aki kalapáccsal verte a fejét.
Az alapvető emberi igazságérzet azt diktálja, hogy aki ilyen brutális személy elleni erőszakra képes, az nem jelképes büntetést érdemel. Mert a három év, amit le kellett valóban ülnie, csak jelképes büntetés, vagy még az sem.
A nyilvánosságra hozott adatok szerint – az elfogadhatatlanul enyhe büntetés mellett, amit az elkövető kapott – a tragédia fő oka az, hogy mindenki megtehette, hogy továbbpasszolja az ügyet, és végül is mindenki egy áldozat, egy majdnem meggyilkolt szerencsétlen nő teljesen abszurd álláspontjára hivatkozva szegült szembe az elemi józan ésszel és a normális igazságérzettel.
Ennek oka az, hogy a jogászi kaszt úgy szelektálódik már hosszú ideje, hogy kerüli a személyes döntéseket. Nincs bíró, aki szembe merne személyesen helyezkedni a rendszerrel. A fizetésükért és a felelősségük elhárításáért, a „függetlenségükért” Brüsszelig is elmennek, de bátran hoznak igazságtalan vagy ostoba döntést, ha az jogszerű.
Senki nem lázadt fel az ellen, hogy egy elmebeteg agresszív ember kezébe kerül három gyermek. A baj az, hogy közülük jó néhány még talán csak észre sem vette, hogy mihez asszisztál. De konfliktust senki nem vállalt. Több évtizedes segítői, gyermekvédelmi tapasztalattal mondhatom, hogy két mentsvárunk van: a józan ész és a méltányos igazságérzet. Ez az őrült kalapáccsal verte a gyermekei anyjának fejét féltékenységből. Ezen kívül minden jogászkodás, bűvészkedés a tényekkel, és végül csak játék a szavakkal, a törvénnyel.
A valódi bírói függetlenség az, amikor a bíró, a bíróság olyan helyzetet teremt az ítéletével, amely lehetőséget biztosít a normalitás érvényesítésére. Amikor a bíró akar és mer is dönteni, és az igazságot és a racionalitást meg lehet védeni a törvénnyel szemben is.
Vissza kell térnünk ahhoz, hogy a bíró, a jogalkalmazó személyes döntése a tények ismeretében fontosabb legyen, mint a törvény üres betűje. És vissza kell térnünk a bírói, jogalkalmazói személyes felelősséghez is. Mert esze és igazságérzete csak embernek van, a törvénynek nincs.
Ez nem egy egyedi rossz döntés volt, hanem a számtalan rossz döntés közül egy olyan, amely a szokásosnál szörnyűbb következményekhez vezetett. Az meg különösen felháborító, hogy azok a liberálisok visítanak ilyenkor a leghangosabban, politikai hasznot remélve, akik ezt a bűnöző- és elmebetegközpontú jogrendszert ránk erőltették. Ők a felelősek a józan ész, az igazságérzet és a személyes felelősség jogrendszerből történő eltüntetéséért.
