Zárójelentés Szabó Istvánról, aki filmvászonra hazudta a lelkiismeretét
Schmidt Mária február elején nyílt levélben tiltakozott Szabó István filmrendező tervezett életműdíja ellen. A Terror Háza főigazgatója Kásler Miklós miniszternek, Fekete Péter államtitkárnak, Káel Csaba filmbiztosnak és L. Simon Lászlónak írt Szabó ügyében. Persze nem csak őt zavarja a tervezett díj. Portálunkon pár évvel ezelőtt nyíltan, nem a múltat kenegetve megírtuk két cikkben Szabó ügynöki történetét, ami után már akkor kisebb vita keletkezett a sajtóban. Szerencsés Dániel Márton publicista máshonnan közelíti meg a kérdést. Írása szerint nem is Szabó besúgása az igazán visszás, hanem az, ahogyan ehhez a vásznon hozzáállt. A baj az életművével egyértelműen az (amire lényegében Schmidt Mária posztja is referált), hogy olyan morális kódokat örökít tovább filmjeiben, amelyek elferdítik a Kádár-rendszer egzisztenciaromboló erejét. Egy olyan ember hazugsága ez a film [a Szembesítés], aki ugyan megismerte az igazságot, de kevés volt hozzá, elbukott vele szemben, ezért az egész tehetségét arra használta, hogy saját tragédiájához hajlítsa azt. Szabó István életműve a saját önigazságának felépítését célozza meg, személyes evangélium. Egy ember, aki a hajánál fogva akarja kirántani magát a mocsárból.
SZERENCSÉS D. MÁRTON
Szabó István talán a legőszintébb filmje idehaza az egyik legismeretlenebb. Címe: a Szembesítés (Taking Sides). A cselekmény Furtwängler, a kolosszális karmester a náci párttal kialakított megkülönböztetett viszonya és a háború utáni kihallgatása, elszámoltatása köré szerveződik. Az opus egyben a rendező önmaga felett való bíráskodása (éppen azért, hogy elkerülje és megelőzze mások ítéletét, egyben lezárja a személye körül kialakult patologikus vitát).
Olyan abszurd szituáció alakul így ki, mintha a bűnösre bíznánk a büntetésének megállapítását. Az emberi természet pedig ritkán annyira szilárd, hogy képes legyen elviselni azt a terhet, hogy önmaga ellenében hű tudjon maradni az igazsághoz, anélkül, hogy ne akarná a saját magához ferdíteni azt.
A film azt a hamis mítoszt építi, miszerint: a művész, a tehetségéért korrumpálja magát, a művész a tehetségének szolgája, hiszen a tehetség mindennél többet ér, a tehetség és a rajta keresztül megnyilvánuló művészet, a teljesítmény a Harmadik Birodalom felett, az emberi gúlák és krematóriumlángok, a totális diktatúra egzisztenciális züllése felett áll. Ha Furtwängler dirigált volna egy Eroicát Auschwitzban a rabok azonnal szabadnak érezték volna magukat (sőt szabadok is lettek volna, elfelejtették volna az éhséget, a szenvedést, hiszen magukhoz vehették volna a zseni önkeze által, eléjük szórt mannát). A valóság ezzel szemben az, hogy Auschwitzban Furtwängler Beethovenje nem a raboknak szólt volna, hanem a fogvatartóknak, az őröknek.
A kultúra a rab számára a totális diktatúrában elérhetetlen és (lényegében) érdektelen dolog, mert az mindenestül ellene van fordítva, akkor és abban a pillanatban rá szegezett fegyver. Kirabolják általa.
Szabó filmjében mintha a művész és a tehetség két külön entitás lenne. Kettéválasztható, skizofrén. Az egyik, a tehetség: természetesen támadhatatlan. A művész, az alávetett, a sors által megvert ember pedig azért válik támadhatatlanná, mert a tehetségért feláldozza magát, azaz: nem enged a morális gátaknak, ha kell, fájdalmak és nehézségek között, de enged a végtelen sikernek, amit egy hálás, a igazi tehetség cirógatásától gyermekivé, infantilissé váló diktatúra csak adhat a művésznek. De a művész valójában mélyen a kultúrába rejti, ássa magát, lényege elérhetetlen a diktatúra számára, mert neki csak a siker kell a világból, ami már a megrontott tehetség hajtóanyagává vált. Fatális és sátáni félreértés ez. És ebből a hamis prédikációból áll Szabó István végkövetkeztetése (egyben önmaga felett való ítélkezése) a diktatúra és a tehetség viszonyáról.
Egy olyan ember hazugsága ez a film, aki ugyan megismerte az igazságot, de kevés volt hozzá, elbukott vele szemben, ezért az egész tehetségét arra használta, hogy saját tragédiájához hajlítsa azt. Szabó István életműve a saját önigazságának felépítését célozza meg, személyes evangélium. Egy ember, aki a hajánál fogva akarja kirántani magát a mocsárból.
A film végén archív felvételen látjuk, ahogyan egy nagyszabású koncert végén (amely egyben sajátos pártrendezvény is volt) Furtwängler kezet fog a hozzá siető, neki aléltan gratuláló Göebbels-el. Szabó erőltetetten nagyítja ki a karmester arcvonásait. Azon valamiféle megvetést, sőt fizikai undort vél felfedezni, egyben szuggerálja a nézőt (erre szolgált az ezt megelőző közel két óra), hogy ezek az arcvonások valóban idegenséget tükrözik vissza. Majd újabb közelit látunk: a kézfogás után Furtwängler egyik kezéből a másikba adja a selyemzsebkendőt.
Itt a rendezői szándék egyértelműsíti: a művész valójában letörli a propagandaminiszter kézfogását. Nevetséges, kisszerű rendezői gesztus. Szabó saját bizonytalanságának és önfelmentésének paródiája.
Szabó Istvánnal (valójában) nem az a fő probléma, hogy a Párt besúgója volt. A baj életművével egyértelműen az (amire lényegében Schmidt Mária posztja is referált), hogy olyan morális kódokat örökít tovább filmjeiben, amelyek elferdítik a Kádár-rendszer egzisztenciaromboló erejéről, a kultúra ezzel szemben, őszintén megfogalmazható feladatáról való tudásunkat, és vértezetlenül hagynak a múltunkkal és a jövőkkel szemben. Szabó István filmjei saját ebben a formában magánügyeivé váltak.
Ha továbbra is értelmezés nélkül való közügyként tekintünk rájuk, akkor kárt okozunk önmagunknak és mindenkinek, aki ezeken a filmeken keresztül próbálja megérteni a tehetség hasznát és kárát.
Ahhoz, hogy valódi huszadik századi tapasztalatot merítsünk ezekből a filmekből: fel kell ismernünk a szándékot és a hazugságokat, amelyek életre hívták őket. Így válhatnak ezek a filmek értékké, a múltunk tragikus leleteivé, akár Pompeii lakosainak hamuszobrai.
Fotó: MTI/Szabó István a Mephisto forgatásán
