Szabad-e fingani a jobboldalon?
Múlt keddi vezércikkemben azt a kérdést firtattam, hogy szabad-e a jobboldalnak televíziót csinálnia… mármint hogy a baloldal szerint. Természetesen nem, hiszen ők döntik el, hogy mik azok a gondolatok, vélemények, amelyeket mindenkinek osztania kell (ellenkező esetben rasszista, homofób, náci, stb.). Miről szabad beszélni, mit lehet kimondani (ami nem része a liberális kánonnak, az természetesen mind-mind uszítás, gyűlöletbeszéd, propaganda, stb.), és egyáltalán, kinek van joga megszólalnia bármilyen médiafelületen, illetve egyáltalán, milyen médiafelületeknek szabad léteznie a liberalizmus, a progresszió csodavilágában (csak nekik).
Terjesszük azonban ki nyugodtan a kérdést, hiszen politikai ellenfeleink, és általában, baloldali honfitársaink nemcsak a médiában történő megszólalási lehetőségeinket szeretnék korlátozni (meg persze időnként a halálunkat is kívánják, de erre most ne is térjünk ki), hanem azt is előírnák, hogyan viselkedjünk a mindennapokban. Pontosabban: ők, a liberális köntösbe bújt bolsevikek (egy szóval: libsevikek) akarják konkrétan meghatározni, mit mond, mit csinál, egyáltalán, milyen legyen egy konzervatív. És amit a legjobban imádnak: gúnyosan, lekezelően, pökhendien minősíteni, sőt, számonkérni minket akkor, amikor valami olyat teszünk, mondunk, ami szerintük nem felel meg a keresztény-konzervatív erkölcsöknek, értékrendnek. Amit ők egyébként a legkevésbé sem vallanak. De hogy mondjak is példákat, a legbicskanyitogatóbb kioktatásokat bizonyára akkor kaptuk tőlük, amikor a migrációs válság kapcsán rendre közölték, hogy nem vagyunk igazi keresztények, mert nem nyújtunk önzetlen és feltétlen segítséget, ahogy azt a Biblia előírja, meg hát ugyebár, Jézus is migráns volt, blablabla. Ilyenkor nagyon fontos nekik a Biblia. Ahogy a homoszexualitás vagy az abortusz megítélésével kapcsolatban is a Bibliához fordulnak iránymutatásért… ja, nem. Szóval imádják a keresztények orra alá dörgölni a Bibliát, ha az épp az ő céljaikat szolgálja. A Biblia valós tanításaival, pláne annak értelmezésével már nem bajlódnak. Az ő sekélyes, erényfitogtató, frázispufogtató mentalitásuk számára a Biblia pont olyan, mint egy Coelho-idézetgyűjtemény. Tetszés szerint, szelektíven lehet belőle bölcselkedve vagy erényfitogtatva kiírogatni a Facebook-ra. Van aztán a másik nagy kedvenc alkalmuk a polgári erkölcsök számonkérésére. Amikor azért emelik fel a mutatóujjukat, ha a jobboldalon valaki szókimondó, vulgáris, ne adj’ Isten trágár kifejezéseket mer használni. Na, ilyenkor aztán oda-vissza lóbálják a morállóf*szt, hogy micsoda konzervatívok vagyunk mi, hogy így merészelünk beszélni.
Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy ízlésbeli kérdésekben véleménye legyen; ízlés kérdése a nyelvhasználat is. De nagy tévedés – pontosabban csúsztatás – ezt összekeverni a konzervatív, polgári, úri, stb. viselkedéssel, gondolkodással. A konzervativizmus nem prüdériát, mesterkéltséget, modorosságot jelent. Hanem hogy bizonyos értékekhez, alapvetésekhez ragaszkodunk. Például ahhoz, hogy a társadalmakat nem lehet mérnökösködéssel tökéletessé tenni. Nem hiszünk az egyenlősdiben. Abban viszont igen, hogy bár a világ nem tökéletes és nem is tehető azzá, de a befektetett munka, erőfeszítés, tanulás és az eredmény között igenis szoros összefüggés van. Semmi sem jár alanyi jogon azért, mert valaki eleve győztes – de azért sem, mert ő áldozat! Tiszteletben tartjuk a magántulajdont (akkor is, ha az másé!), nem azért, mert valamilyen politikai filozófia diktálja ezt nekünk, hanem mert ilyen a lelkiismeretünk. Azt is valljuk, hogy a család férfiből, nőből és gyerekekből áll. Hogy egy országnak vannak határai, és ezeket megvédi, ha kell. Vagy hogy az ember nem mindenható, és soha nem is lesz az; van egy nálunk magasabb rendű entitás, akit Istennek nevezünk, és a nap végén mindig az ő akarata érvényesül. (És Nietzsche az, aki halott, nem pedig fordítva.)
És lehetne még sokáig sorolni a konzervatív értékeket. De attól, hogy ezeket valljuk, attól még a mai világban élünk. Nem utasítjuk el az elektromos áramot, sem a műszálas textíliákat, de még az alkoholt sem. És igen, fingunk. Embere válogatja, hogy ki mennyit, és hogy ezt mennyire vállalja fel; de egy jó csicsókapüré után még a legfennköltebb dáma sem tud úrrá lenni a természet (és Isten) akaratán. Mondom, ízlés vagy habitus kérdése, hogy ki mennyire diszkrét például az altesti folyamatok nyilvános megvitatásával kapcsolatban, hogy játszik-e finggyújtó versenyt az unokaöccsével… vagy hogy mennyire ereszti el a nyelvét, illetve mennyire tolerálja, ha valaki más ereszti el. (Akár a nyelvét, akár a galambot…) De amikor a szabadszájúságukra máskor oly büszke, a tabukat máskor előszeretettel döngető progresszív liberálisok erkölcsről kezdenek oktatni, az a világ vicce. Amikor pedig azon derpegnek, hogy a jobboldalon micsoda felháborító hangot mernek megütni egyesek, micsoda kifejezéseket mernek használni, és egyáltalán mennyire nem polgáriak… akkor valójában azt látjuk, hogy kicsit összeszarták magukat. Ugyanis rámerészkedtünk a területükre. Amit ők eddig magabiztosan uraltak. A bulvár hangvétel, a beszólogatások, az altesti poénok eddig csak az ő filmjeikben, az ő médiájukban, az általuk irányított közbeszédben fordultak elő, és láthatóan jól rezonáltak a választók széles körénél, elsősorban a fiatalabb, urbánusabb tömegeknél.
De most már a jobboldalon is megjelentek az urbánus karakterek.
És ettől a víz kiveri a balosokat. Ugyanis abban a magabiztos hitben ringatták magukat, hogy a mai globalizálódó, városiasodó világban az idő abszolút nekik dolgozik. Hogy a fiatalok mind-mind liberálisok, progresszívek, neomarxisták lesznek, így csak idő kérdése, és megvalósul az utópia, a nemzetek és nemek nélküli, szivárványszínekben pompázó világtársadalom. Erre jönnek ezek az arcok, akik nem latin kifejezésekkel vagy Kosztolányi-idézetekkel próbálják meggyőzni a nézőket, olvasókat, hanem számukra érthető nyelven beszélnek, de mégsem a liberális mantrát tolják. És ami a ballibsik igazi rémálma: a nézőknek, olvasóknak ez be is jön. Kisujjeltartó, belterjes köldöknézegetés helyett a konzervatív oldal végre – Magyarországon és nemzetközi téren egyaránt – megszólítja a szélesebb választói tömegeket. A politikusaink természetesen visszafogottabban és szofisztikáltabban, ők valóban nem finganak élő TV-adásban, ahogy Gyurcsány Ferenc. Az ostobákat ellenben ők is ostobának nevezik, még akkor is, ha ezek esetleg magas rangú tisztséget töltenek be Brüsszelben. Mi pedig, itt a lövészárkokban nemcsak hogy fingunk, ha kell, hanem nagy ívben szarunk is rá, hogy mit gondolnak rólunk az elit liberális szalonokban. Nem akarunk megfelelni, és pláne nem vágyunk az ő legitimációjukra, vállveregetésikre, hogy lám-lám, most végre „jó jobboldaliak” vagytok. Sőt, minél többet prüszkölnek, annál jobban tudjuk, hogy helyes az irány. Igen, ettől még előfordul, hogy néha túltoljuk. Hogy egy jobboldali publicitásnak elszalad a tolla, és indulatosabban fogalmaz, mint pár órával később, higgadtabban tenné. Vagy hogy időnként rosszkor, rossz helyen sütünk el egy ütősebb poént. Mert mindannyian gyarló emberek vagyunk. Csak az a különbség, hogy mi ezt tudjuk is magunkról.
A liberálisok és a neomarxisták viszont nem. Ők a tökéletes társadalomban és a tökéletes emberben – saját magukban – egyaránt hisznek. És folyton ítélkeznek is mások fölött. Mi Isten ítéletében hiszünk.
Vezető kép: MTI/Kovács Tamás
