Térdelj nyugat, mert nálatok tényleg fenyeget a rasszizmus!
Eddig azt hittem, hogy a térdelés kultúráját csak és kizárólag az a bűntudat tartja mesterséges köldökzsinóron, amit az egykori gyarmattartó társadalmak ma élő csoportjai éreznek őseik cselekedetei miatt. Tényleg nehéz lehet szembesülni az izgalmas családfakutatások során azzal, hogy az ük-ükapuka Afrikában vagy az ázsiai szigetvilág valamelyik kicsiny szegletében térdre kényszerítette, rosszabb esetben legyilkolta a bennszülötteket. Könnyfakasztó és borzalmas érzés azt olvasni, hogy a dédipapa rabszolgákat tartott. Ám a foci-Eb-t végig követve és látva azt, hogy a Wembleyben az angolok kifütyülik más nemzetek himnuszát, majd a saját fekete játékosaikat rasszista rigmusokkal gyalázzák, amikor nem megy a foci, rá kellett ébrednem arra, hogy a térdelés bizony a jelennek (is) szól. Sokat kell még térdepelni nyugaton az ott felerősödő rasszizmus miatt.
A döntő után a híreket olvasva végleg „megvilágosodtam”: az úgynevezett nyugati nyitottság álom csupán, a tolerancia rég nem arról szól, amiről kellene. A multikulturális társadalmak hirdetői álszentek, hisz a rasszizmus (és az antiszemitizmus is) sokkal nagyobb tehertétel ott, mint nálunk, Közép-Európában, ahová előszeretettel mutogatnak. Elfogadás, nyitottság, tolerancia, érzékenység, tisztelet – ugyan! Milyen angolok azok az angolok, akik tapsolnak a térdelésnél, majd kifütyülik a dán himnuszt, elverik az olasz – nekik digó – szurkolókat, majd halálosan megfenyegetnek olyan színesbőrű játékosokat, akik kihagyták a tizenegyeseket? Szerencsétlenek, hisz még a maguk 18 évével szinte gyermekek, most meg azzal kell szembenézniük, hogy rasszista módon „lemajmozzák” őket a saját szurkolóik a közösségi oldalakon.
Csak a focistákat tudom sajnálni. Nem térdelek le, de szívből együttérzek velük, nem rakom ki a BLM-feliratot, de innen is kiállok mellettük és szolidaritásomat fejezem ki. Veletek vagyok, meghurcolt fekete angol focisták – még akkor is, ha nem szurkoltam nektek!
A nyugati tolerancia ma már szelektíven tolerál
Miért kell letérdelnie egy egész focicsapatnak a BLM mozgalom akarata előtt? Miért éri a rasszizmus vádja azokat a válogatottakat, akik nem térdepelnek? Ha nem értek egyet a „haladó” és trendi csoportok véleményével, legújabb ügyeikkel, céljaikkal, akkor tényleg kirekesztő lennék? A válasz kulcsa a tolerancia szóban keresendő, amelyet elkoboztak és politikai pörölyként használnak a baloldalra átlavírozott ma élő liberálisok. Vagy ahogy pontosan neveznünk kellene őket: a progresszívok.
Ha nem értesz egyet velünk, akkor kirekesztő, intoleráns alak vagy – egyszerűsödik végül le az ítélet mindenkivel szemben, aki nem követi ezen progresszív csoportok nézeteit. Homofób, xenofób, rasszista, soviniszta, gyűlölködő, no meg persze nőgyűlölő – röpködnek a jelzők minden ok nélkül. Nem túl hízelgő!
A „nagy” francia forradalom óta igyekeznek a korlátlan szabadság megnyilvánulásának lehetőségében az emberek között egyenlőségjelet tenni a haladárok. Egyenlőség és szabadság: fából vaskarika ugyan, de így születtek meg azok a mesterséges identitáscsoportok, amelyekért (pontosabban: amelyek szabadságáért) küzdeni lehet és kell is. A küzdelem maga a progresszió. Ha nincs már proletáriátus, ami áldozata a történelemnek, így küzdeni kellett érte, akkor teremtsünk új osztályokat – szól ma a baloldal parancsa. Olyanokat kell kijelölni, akikért lehet mobilizálni a tömegeket, akikért harcolni erkölcsi kötelesség. Akkor is, ha azok a társadalmi csoportok nem kérnek a baloldali harcokból. Ahogy a munkásosztályok sem kértek a kommunizmusból, még nem erőszakolták rájuk, úgy a mostani mesterséges identitáscsoportok nagy része sem kér az osztályharcból. Ahogy az effajta toleranciából sem.
A tolerancia latin eredetű kifejezés, amely évszázadokon át elsősorban a mások meggyőződésével szembeni TÜRELMET jelentette. Megtűrni és elfogadni valamit, még ha másként vagy ellentétesen, esetleg negatívan is ítélem meg. Nem bántom akkor sem, ha nem értek vele egyet – ez a valódi tolerancia.
A progresszív csoportok azonban ellopták és átértelmezték a kifejezést. Szerintük ugyanis az a toleráns, aki nem „csupán” elfogadja a céljaikat, hanem egyet is ért velük. Sőt, kötelező is egyetérteni velük. Kötelező letérdelni, mert az olyan toleráns. Kötelező kitenni a BLM-zászlókat, mert ha nem, akkor intoleráns vagy – csavarodik össze nevetségesen a progresszív érvelés.
Ma csupa olyan emberrel kell együtt élnünk, akik a miénktől gyökeresen eltérő, vagy éppen ellentétes világnézettel és meggyőződéssel teszik dolgukat. Joggal várjuk el egymástól, hogy toleránsak legyünk a másik véleményével szemben. Ám a progresszív csoportok átértelmezték és ezzel birtokba is vették a tolerancia szó jelentését, hisz abban a másodpercben, amikor nem értek egyet egy progresszív ügy céljával, meghozzák az ítéletet: kirekesztő és intoleráns leszek. Ezért kell letérdelni a BLM mozgalom előtt.
BLM, vagy amit akartok
A progresszív agresszió ma számtalan szürreális eseményt hív életre. Ilyen a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) mozgalom, amely az antirasszizmust hirdeti, a különböző bőrszínek közti egyenlőségre hívja fel a figyelmet, illetve bűntudatot ébreszt és tovább mélyíti azt a társadalmi törésvonalat, amit inkább be kellene temetni végre. No meg szobrokat dönt és valóban szürreális módon számon kéri a jelen értékrendjét a múlton. Ami egyben nonszensz is.
Minden „fehér embernek” – függetlenül nemzetétől, történelmétől, múltjától és felmenőjétől – le kell térdelnie, majd bocsánatot kérnie azért, mert a nyugaton élők felmenői gyalázatos módon bántak a színesbőrűekkel. A focistáknak és a Formula–1-es versenyzőknek is térdepelniük kell, ahogy az összes nagy multicégnek örömmel reagálni és támogatnia a mozgalmat, aminek célja már régóta nem az, de talán sosem volt az, aminek látszik. Mert a háttérben számító politikai érdekek állnak.
A marxistákkal való párhuzam a groteszk, ugyanakkor megdöbbentő és félelemkeltő köztéri megmozdulásokban világosan látszik. A BLM mozgalom aktivistái forradalmat hirdetnek és el akarnak pusztítani mindent, ami régi; azt a kicsiny magocskát is, ami még megmaradt az egykor virágzó nyugati kultúrából. Most is „osztályalapon”, most is a naiv középosztály egy részének támogatásával és az anarchisták kihasználásával.
A multikulti csődje
Nyitottnak lenni jó, ki ne akarna az lenni? Zártnak viszont rossz. Ebből fakadóan könnyen meg lehet nyerni a jólétben unatkozó nyugati közép- és felősosztályt. Hamar elhiszik, hogy a tolerancia és a multikulturalizmus kéz és a kézben jár. Ezért sincs elvi gond a bevándorlással. Legfeljebb gyakorlati, de a liberalizmus illúzióiba beleszerelmesedett társadalmak a gyakorlattal nem nagyon szeretnek foglalkozni.
A Willkommenskultur és a 2015 után kialakult migrációs válság, a beilleszkedni képtelen tömegek, a kulturális polgárháborúk, a gyalázatos iszlám bűncselekmények és a terrorizmus fellángolása bizonyította, hogy a multikulturális társadalom eszménye utópia (vagy éppen disztópia) csupán. A gyakorlat megcáfolta a multikulti ideálját. Persze, az utópistákat nem érdekli a valóság – de másokat igen. Még akkor is, ha a valóságot megértőket ma intoleránsnak nevezik.
Robert D. Putnam, harvardi politikatudós professzor egy évtizedes kutatás eredményét publikálta 2007-ben. A kutatás során negyven amerikai közösségben vizsgálta meg kvantitatív módon a multikulturalizmusnak a bizalomra való hatását. A bizalmat nehéz mérni, de az eredmény kristálytisztán azt mutatta, hogy minél változatosabb kulturálisan egy közösség, annál kevesebb a bizalom tagjai között. Ez persze nem azt jelenti, hogy zárkózzunk be, de mindenképpen figyelmeztet azokra a határokra, amelyeket nem érdemes a végtelen nyitottság lázában átlépni.
Ez a valóság, nem a letérdelés. És a nyugat-európai fővárosokban növekvő antiszemita bűncselekményekről nem is beszéltünk...
Vezető kép: Evening Standard
