Végül Jakab is elbukott, ám a történelmi bűnt Vonával közösen követték el
Elkerülhetetlen volt Jakab Péter bukása. Hiába bízott a hagyományosan baloldali következménynélküliségben, végül ütött az ő órája is. Valójában már akkor eldőlt a sorsa, mikor Gyurcsány Ferenc balkezébe csapott. Mindez persze nem menti fel a Jakab előtti Jobbik árulását. Nincs olyan, hogy Jakab időszámítása előtt, de olyan sem, hogy után. Vona Gábor és hidat építő vállalkozásának támogatói ugyanannyira ludasok abban, hogy a Jobbik az SZDSZ-hez hasonló történelmi árulást követett.
Az átváltozások pártja
A 2003-ban párttá alakult Jobbik tizennyolc esztendeje látványos átváltozásokról szólt. Egy olyan kacskaringós útról, ami először szélsőjobbra, majd középre vezetett, végül a baloldal lett a végállomás. A Jobbik antikommunista, nemzeti és keresztény mozgalomként jött világra, azonban ha ma ránézünk arra, ami az egykori politikai közösségből megmaradt, akkor egy olyan törpe szerveződést látunk csupán, amely belesimult a hazai baloldalba.
Ami viszont ennél is súlyosabb, hogy elvesztette szuverenitását és politikai mozgásterét, meghatározóvá vált a kasszakulcsért való belső küzdelem. Innen pedig már nincs visszaút, ilyen mély gödörből nem lehet kikecmeregni, habár ameddig költségvetési támogatás lesz, addig valamiféle pártképződmény maradni fog a Jobbik helyén – hívják azt bármiként!
A folyamatos változás, az önazonosság elvesztése, az identitás átalakulása nem egyedülálló a rendszerváltoztatás óta (SZDSZ, MDF), ám az az út, ami jobbról balra vezetett, rendhagyó kérdéseket vetett fel, illetve példanélküli konfliktusokat robbantott ki. Ennek kicsúcsosodása a 2022-es választási vereség, illetve a Jobbik történelmi kudarca lett.
Az elkárhozástörténet azonban csupán Jakab Péter felelőssége. A Jobbik megtagadta a jobboldalt, cserbenhagyta a nemzeti érzelmű szavazókat, ám a történelmi árulásában mindenki részt vett, aki támogatta Vona Gábor „néppártosodási” programját.
Jakab csupán kellemetlen végtermék. Egy hosszú kontraszelekció gyászos eredménye.
Az antikommunista–kommunista szembenállás meghaladásának kudarca
Nem csupán politikai, hanem morális kérdések sorakoznak előttünk, ha a Jobbik átváltozását szemléljük. Léteznek ugyanis olyan meghatározó politikai törésvonalak, amelyek mentén való elhelyezkedés tartósan kijelölte és megszabta egy-egy párt vagy politikai közösség identitását. Ilyen a rendszerváltoztatás előtt kialakult antikommunista–kommunista oldalak közötti törésvonal, ami máig alapvető és vita felett álló rendezőelv maradt az úgynevezett jobb- és baloldal között, vagy a 2010 után egyre világosabban látszódó szuverenista–globalista kulturális és politikai szembenállásban.
Az antikommunista–kommunista törésvonal politikai látásmódot, kulturális alapállást, illetve szándékot és ebből eredő viselkedést, cselekvést állít egymással szembe, de nem jelöl ki és nem is fed le elkülöníthető társadalmi csoportokat. Azaz bárki lehet antikommunista, ez a politikai attitűd nincs végzettséghez, társadalmi helyzethez, nemhez vagy korhoz, de más személyes identitáshoz sem szigorúan hozzákötve.
Az antikommunista alapállás valójában önmagában is egy politikai identitás, nincs szüksége más „támasztékra”. Másrészről morális elkötelezettség, ami Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is, a történelmi előzmények miatt kiemelt jelentőséggel bír. Megkülönböztet, formál, azonosságtudatot nyújt.
Így volt ez a Jobbik megszületésekor, és később is, a párt megalapításának idejében.
Jobboldalról – áttekintve a törésvonal felett a másik oldalra – szédítő mélységet látunk, átkelni felette nagy kockázattal jár. Aki vagy ami mégis megteszi, annak identitása szükségszerűen és véglegesen megváltozik. Sőt, a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy identitásváltás nélkül át sem lehet kelni.
Aki, vagy ami mégis odáig merészkedik, hogy valamiféle centrumba igyekvés lázálmát követve átlépi az antikommunista–kommunista (később a szuverenista–globalista) törésvonalat, az a jobboldal által kialakított morális térben árulóvá válik.
Ahogy az is, aki vagy ami figyelmen kívül hagyja a törésvonalat. Ez történt a Jobbik esetében.
Árulóvá válik továbbá az is, aki vagy ami azt gondolja, hogy hidat lehet építeni és egy kicsit ezen, és egy kicsit azon az oldalon is lehet élni.
Végül áruló lesz jobboldalról nézve az is, aki vagy ami úgy viselkedik a jobboldalon, ahogy azt a baloldalon állók elvárják tőle. Megfelelési igény vagy kényszer miatt.
A Jobbik végleg elkárhozott
A magyar jobboldal eredetét tekintve szükségszerűen antikommunista, illetve szándékában eltér a mintakövető liberális politikától. A jobboldal sajátossága továbbá a nemzeti álláspont előtérbe helyezése (határon túli magyarokkal való összetartozás, az uniótól eltérő bevándorláspolitika, független pénzügypolitika, magyar kultúra ápolása és erősítése, stb). Ebben a balliberális politikai–kulturális tömbbel szembeni, illetve a nemzetépítés igényét fenntartó értelmezési keretben született meg a Jobbik 1999-ben, és vált párttá 2003-ban.
(Ma globalista baloldalról és szuverenista jobboldalról beszélünk, ami valójában az európai politikában is kirajzolódó, a klasszikus konzervatív–liberális–szociáldemokrata megosztottságot is átíró törésvonal. Ennek az új politikai törésvonalnak a magyar jobboldal ma már nem csupán adaptálója, hanem alakítója is.)
A jobboldalon ugyanis ma már nem „csupán” valamivel szemben, hanem valami mellett definiáljuk magunkat. Izgalmas jövőbeni politikai–kulturális szembenállás ez, amiben a hazai pártok is megtalálták helyüket. A Jobbik is. Az egykori antikommunista mozgalom a másik oldalra került, ma már vitathatatlanul a globalista, progresszív célokat követő baloldalon áll. Feladva ezzel az eredeti küldetését, kiábrándítva az egykori követőit.
Mindennek egyszerű oka van: a magyar jobb- és baloldali identitást meghatározó politikai törésvonal morális demarkációs vonal is egyben, aki átlépi, vagy figyelmen kívül hagyja, az a szavazók szemében „bűnt” követ el, és árulóvá válik.
Így járt egykor az SZDSZ, majd az MDF, és ez történt a Jobbikkal is.
Ez pedig nem csupán Jakab Péter kizárólagos sara. A Jobbik elkárhozástörténetében vétkesek voltak azok is, akik a jobbról balra tartó után mindvégig támogatták Vona Gábort.
Jakab csupán a végállomás. Csúnya, szégyenteljes, de csupán a történet vége.
Fotó: MTI/Vajda János
