Az orosz–finn háború (a téli háború, 1939–40) tapasztalatai a mai nyugat számára
Az oroszok szinte minden háborújukat rosszul kezdték. Azokat is, amelyeket esetleg később megnyertek. 1939-ben a finnek ellenit pont úgy, mint az ukránok ellenit most. Elégtelen erőkkel, rossz hadvezetéssel, indokolatlan és nagyon túlzó optimizmussal. A veszteségekből nem tanultak; ha nyertek is később, mindig csak a nyers erő gátlástalan alkalmazásával érték el a kitűzött célt. De ha a létük volt a tét, akkor általában nyertek. És amikor igazán bajban voltak, akkor volt olyan is, hogy feladták. Kivonultak Afganisztánból és Kelet-Európából is, mert azt gondolták, hogy akkor azok a pozíciók tarthatatlanok.
A nyugat azt hiszi, hogy az oroszok ellen lehet pszichológiai háborút viselni. Ez pont akkora sikerrel kecsegtet, mint az iszlám fundamentalisták, vagy a tálibok elleni pszichológiai hadviselés. Az orosz társadalom, az orosz nép és az orosz elit sem hasonlít ugyanis annyira a nyugatiakra, mint azt a fantáziaszegény, saját nagyszerűségébe belepistult nyugat gondolja.
Az oroszok most éppen rendezkednek a saját hadvezetésük berkeiben és elgondolkoznak azon, hogy mit is kellene tenniük. Nem meglepő módon arra a következtetésre jutottak, hogy mindabból, ami eddig nem működött, abból a győzelemhez sokkal több kell. És mi nem működött? Az erő visszafogott és célzott alkalmazása. Azt ugyanis csak a nyugati széplelkek gondolják, hogy az oroszok eddig is szétlőttek mindent Ukrajnában. Majd csak ezután fognak igazán erőt alkalmazni és igazán szétlőni mindent, amit igazán érdemes lerombolni. Ha ugyanis nem lenne egyértelmű, az oroszok egyetlen fegyverneme vizsgázott igazán jól: a rakétások. Pontosabban: azok a rakétatípusok, amelyekkel fontos célpontokat lehet messziről szétlőni. Ezekből alig lőtt le egyet-egyet az ukrán légvédelem, hiába a nyugati eszközök, és a teljes hírszerzési és műholdas támogatás.
És ha ez az eddigi háború nem lenne elég, a nyugat folyamatosan provokálja az oroszokat, újra és újra megalázza őket. Nyugati politikusoknál biztos beválna, hogy egy zakó után bezárkóznának sírni a gendersemleges mosdóba, de az oroszokra ilyenkor inkább a kontrollálhatatlan agresszió a jellemző. Meg kell mindig érteni, hogy az ellenség miért háborúzik. Az oroszok sarokba szorítottnak érzik magukat. Már nemcsak a birodalmi, már nemcsak a nagyhatalmi státuszukat kérdőjelezi meg a nyugat, hanem a létezésüket is, ezt érzik. Vissza kell állítaniuk a félelmetes hírüket.
Az orosz–finn téli háború első fele orosz vereséggel zárult, és az oroszok csak további hatalmas erőfeszítésekkel és veszteségekkel tudták legyőzni a finneket. Az orosz fiaskót a nácik a gyengeség jelének tekintették, és ennek az aránytévesztésnek rájuk, Európára és az egész világra nézve drámai következményei lettek. Az oroszok tényleg nem olyan erősek, mint amilyennek ők magukat gondolják. De nem is lehet megjósolni, hogy mire lesznek képesek, ha igazán szorulnak. Már olyan hangok is hallatszanak, hogy az oroszok nem lennének képesek atomfegyvert bevetni. Indoklás nincs, mert csak a sötétben beszél valójában magához valaki, hogy ne féljen már annyira. Aztán olyan hetvenkedéseket is hallani, hogy mégis csak fel kellene venni a NATO-ba az ukránokat. Micsoda remek ötlet! A felvétel aktusát tanácsos lenne gyorsan intézni, hogy ne előzze meg az az atomháború, ami miatta kirobban. Mégis vagy tíz NATO-tagország támogatja az ötletet. Sosem gondoltam volna, hogy dühöngő elmebetegekkel vagyunk egy katonai szövetségi rendszerben.
Ukrajna ugyanis az oroszok szerint már Oroszország területéből akar elszakítani területeket. Ilyesmire biztos visszafogottan reagálnak majd az oroszok. Tulajdonképpen meglepő, hogy az oroszok egészen idáig különleges katonai műveletet hajtottak végre egy másik állam területén és halasztották az annektálást. Eddig ugyanis lett volna miről tárgyalni, hiszen nem orosz területen folytak a harcok, hiszen még a szakadár köztársaságok sem voltak azok. Az oroszok feltehetően eddig bíztak benne, hogy az amerikaiak hajlandóak tárgyalni. Most azonban új helyzet lesz, konkrétan honvédő háború. És a nyugat egy orosz területeket támadó országnak szállít fegyvereket. Ebben a játékban már csak az számít, hogy ki mit gondol, és nem valamiféle "tények". Ez akkor is így lenne, ha a nyugatnak teljesen igaza lenne. De a világpolitikában soha senkinek nem szokott teljesen igaza lenni.
Aztán a finnek 1940-ben a teljes összeomlás előtt leültek tárgyalni és az oroszok is hajlandóak voltak meghagyni Finnország függetlenségét, habár persze az orosz akarat érvényesült, de Finnország független maradt. A kérdés az, hogy most a háborúzó felek le fognak-e ülni tárgyalni akkor, amikor az egyik összeomlás-közeli helyzetbe kerül? Nem úgy tűnik, hogy az ukránok tárgyalni akarnának. Ők győzni akarnak, mert ezt a parancsot kapták az amerikaiaktól. Ha mondjuk az ukránok betörnek orosz területekre (tulajdonképpen mindegy is, hogy az újonnan annektáltakra vagy máshová), akkor komolyan gondolja bárki is, hogy az oroszok nem visszavágni, hanem tárgyalni akarnak majd?
Ha az oroszok szokásos sémája működik most is, akkor most egy sokkal nagyobb, brutálisabb és pusztítóbb orosz támadás következik. Újabb, nagyralátóbb és távolabbi célpontokkal, mint eddig, mert az orosz nép és az elitek felé is meg kell indokolnia a rendszernek a várható és a későbbi, az eddigiekhez képest sokkal nagyobb áldozatokat is. Az ukrán emberek, Ukrajna – bármit is értsünk alatta – ma nagyobb veszélyben van, mint a különleges katonai művelet során bármikor is. Mi is, a világ is. Vajon hány ukrán halott kell ahhoz, hogy az amerikaiak tárgyaljanak? Nincs annyi ukrán.
Még akkor sem, ha Európát, amerikai módra, az ukránokhoz hasonló sorsra szánjuk.
Vezető kép: A téli háborúban a szovjet 44. lövész hadosztály finnek által megsemmisített hadoszlopa
