A jó egészségügy a dolgozók megbecsülésével kezdődne
Történt, hogy az orbánc nevű alattomos fertőzés egy brutálisan hirtelen csapással leterített, így a szerkesztőségi íróasztal mögül pikk-pakk, azaz pár nap otthoni szenvedés után 10 napra kórházba kerültem. Mivel odafönt, különböző okból, nem élhetik meg azt a luxust, hogy személyesen tesztelhetnék a körülményeket, és az olvasók is írnak jót is, s rosszat is a magyar egészségügyről, úgy gondoltam, hasznos lesz, ha én is leírom a tapasztalataimat.
Elsőre koppantam, mint a cserebogár, a főváros két kórházi bőrgyógyászatából az egyikben, a klinikán a nővér finoman eltanácsolt, mondván, csak hajléktalanok között van hely. Egyetértve hazavonszoltam magam: bár távol álljon tőlem a szociális kirekesztés, mégis csak előnyös, ha az ember kevesebb és nem több betegséggel tér haza a kórházból, mint amennyivel odakerült. Végül másfél nappal később már fel is vettek a Honvédkórház bőrgyógyászatára, az utolsó pillanatban, mert napok óta magas láz gyötört és már úgy nézett ki a lábszáram, hogy zokszó nélkül alkalmazhattak volna bármelyik zombifilmben, sőt még a maszkmester költségeit is megspórolhatták volna rajtam.
A tapasztalatom röviden: pozitív csalódás. A századelőn felhúzott ódon és zegzugos épületegyüttes persze nem igazán alkalmas kórházi funkcióra, de el kell ismerni: minden patyolattiszta és rendezett, a legtöbb helyen frissen festett. A mellékhelyiségek is tiszták és rendszeresen karbantartottak (bár még pár minisztert el kell fogyasztani ahhoz, hogy végre legyen papír és szappan bennünk - addig marad a betegek bennfentes összekacsintása a folyosón, kezükben a tekerccsel és a fertőtlenítő kendővel.) A berendezés persze ócska, több évtizedes - a szomszéd szobában is sokat szenvedtek a nővérek, mert nem lehet felemelni a magatehetetlen beteg fejtámláját. Ellenben naponta kétszer jön a takarítónő és nem a koszt keni szét, hanem mindent gondosan felmos, letöröl, fertőtlenít.
Az ápoltak társasága igen vegyes: nagyon beteg és idős emberek, akik alig bírnak már létezni, pár napos kivizsgálásra és kezelésre érkező fiatalok, orbáncos sorstársak és azért itt is néhány hajléktalan - de nem büdösen, hanem illatosra kifürdetve, megfésülve, rendbe rakva. Ki tudná ezt a nővérkék után csinálni? Meg persze Bodor Ádám-regénybe illő jelenetek: például az esti kvaterkázás a tévé előtt, ahol a fiatal, roma építőipari vállalkozó, aki amúgy híres ember szeretne lenni, ecseteli, hogy a kaja a sitten jobb volt. (Nincs igaza, az ebéd egész ehető, ízletes, üzemi koszt, szinte minden napra jut hússzelet és főzelék, leves. Sőt: Mikulásra még ajándékot is kaptunk!) Aztán a srác nagy hangon falhoz állítja a fedél nélkülieket, hogy “ember, te hogy tudod letenni a fejed az aszfaltra?” Végül jön a nővérke, tíz óra, lámpaoltás, mindenki mehet a kóterba.
Ám mégsem ez a lényeg.
A lényeg, hogy ezen az osztályon tündérek dolgoznak - már csak azért sem fals a hasonlat, mert, mint kiderült, a bőrgyógyászat elnőiesedett, a sebészek és ápolók vélhetően csak udvarolni jönnek le a doktornőkhöz és nővérekhez. Érthető persze, mégis csak nyugodtabb itt az élet (ahol mindenféle ocsmány betegséget kell nagyítóval felismerni, majd infúzióval, kötözéssel, kenőcsökkel gyógyítani a pácienst), mint más osztályokon, ahol szikével kelnek-fekszenek a dokik és mindennapos a halál.
Egyszóval itt minden az emberek odaadásán áll vagy bukik. Az itteni tündérek pedig odaadják, amit csak tudnak. (Hab a tortán, hogy Mikulás napján a teljes vizit piros jelmezben vagy rénszarvas ruciban vonult fel, s egyből jobb lett a hangulat a kórtermekben.) Lehetne a csókosok önbecsapásával vádolni, mint ahogy Nagy Ferót is leforrázták, amikor a siófoki kórházat dicsérte, de mivel ez egy kicsi osztály, a saját szememmel pontosan láttam, milyen gondosan bánnak a betegekkel: válogatás nélkül, mindenkivel. A nagyszájú roma sráccal, a kekec öregúrral, a hajléktalanokkal és a minden nap pelenkázásra szoruló ágyhoz kötöttekkel is. Akit ide küldenek, nyugodt szívvel jöhet: gyógyulni fog!
És mi járna mindezért? Hát persze, hogy megbecsülés. Anyagi és erkölcsi. Ehhez képest itt most éppen nagy az aggodalom. (Senki nem panaszkodott Sándor Úr, csak kagylóztam!) Három éve csatolták a részleget Honvédkórházhoz, akkor majdnem mindenki beöltözött, rangot kapott, azóta lejár a határvadászokhoz és más honvédelmi, egészségügyi feladatokat vállal. Ugyancsak zokszó nélkül vették, hogy anno egy nap alatt irányították át az orvosokat és ápolókat a Covid-osztályra. Hadházy Ákos fölöslegesen rúgta a kórházak kapuját: mint megtudtam, a járvány dübörgő, fő hulláma idején itt bőségesen volt felszerelés, lélegeztetőgép és mindenféle, akkor elérhető műszer és gyógyszer. Az itteniek meg szót sem szóltak, felvették a dögmeleg, dupla védőruhát és tizenkét óráztak rendületlenül.
Ám mit sem számít a sok érdem, most megint tollat húznak, Excel táblázatok készülnek, s egy csapásra véget ér a honvéd-korszak. Röpke három év után mégsem kell a seregnek a sok beteg és a költség. Január elsején a Belügyminisztériumhoz kerül a kórház, állítólag december 15-én kapják meg a dolgozók az ultimátumot, de egy héttel a váltás előtt senki nem tud semmit. Annyi biztosnak tűnik, hogy az osztály (más, “kis” osztályokkal együtt) megszűnik, a jól összeszokott szakmai közösségeket szétrobbantják. Sokakat nyugtalanító kérdéssé vált, hogy az áthelyezés után megmarad-e az ápolónők 50-80 ezer forintos honvédelmi pótléka vagy sem? Mert ha nem, a rengeteg éjszaka és túlóra dacára is visszatér a nyomorúság, a nettó háromszázezer alatti, semmit érő fizetés.
És a megbecsülés? A egyelőre elmarad. Azért remélem, sőt drukkolok, hogy az átszervezés után legalább a mostani körülményeket biztosítani tudják ennek a nagyszerű csapatnak.
