Dráma helyett hatékonyság kell – 1116 éves a pozsonyi csata
Sokáig nem is tudott róla a közvélemény, ami nyilván a magyar történelem sikereit, eredményeit mindig kisebbíteni igyekvő marxista történettudomány sara. Aztán amikor kiderült a csata híre a nyilvánosság számára, akkor átbillent a mérleg a másik oldalra, és nagy legendaépítés kezdődött körülötte. Ez utóbbiban nem nehéz észrevenni az elmúlt ötszáz év katonai vereségeit ellensúlyozandó pótcselekvést, illetve azt, hogy a vereségek közepette megszoktuk a drámai körítést, mert úgy könnyebb elviselni a kudarcokat. A győzelmekhez viszont nincs szükség ilyesmire.
A százezres, egyesült nyugati sereg megkapta a parancsot, hogy a magyarokat ki kell irtani, „ugros eliminados esse” – idézik gyakran a csatáról XVI. századi történeti munkájában hírt adó Johannes Aventinust. Ez a drámai körítés egyik fontos eleme, de több mindent helyre kell tenni ebben. Az egyesült nyugati sereg valójában inkább a Keleti Frank Királyság, vagyis nagyjából Németország serege volt, azon belül is főleg a magyarokhoz közeli, így fenyegetettebb bajorok és svábok alkották. A német sereg százezres létszáma egyértelműen egy kerek, jól megjegyezhető és terjeszthető szám, de a középkorban elképzelhetetlen méretű hadsereg. Semmiféle forrásunk nincs sem a nyugati, sem a magyar sereg létszámára. A honfoglaló magyarok teljes katonai erejét húszezer lovasra taksálta ekkoriban Dzsajháni perzsa–arab történetíró, de nem tudjuk, hogy a teljes törzsszövetségi haderőnk részt vett benne, vagy csak egy-két törzs. A támadó hadjárataink jellemzően törzsi vállalkozások voltak, ám itt honvédelemről volt szó, tehát elképzelhető a teljes mozgósítás. A támadó frank–bajor–sváb sereg létszáma könnyen lehet, hogy nagyobb volt a miénknél, hiszen az akkor 14 éves keleti frank király névleges vezetése alatt, a bajor herceg és a salzburgi érsek tényleges irányításával felvonuló sereg valóban jelentős hadi vállalkozást sejtet. Bármiféle közlés híján azonban mindez legfeljebb logikus feltételezés, nem több.
A százezres óriáshadsereg ellen a hazát hősiesen megvédő, sokkal kisebb létszámú magyar sereg képe nyilvánvalóan a sokkal későbbi vereségeink, elbukott szabadságharcaink által kiváltott drámai érzelemtársítás.
A gyakran idézett „a magyarok kiirtassanak” szöveg is elég működőképes, hiszen arra mindenki érzékenyen szokott reagálni, ha ilyesmit terveznek ellene. A mondat azonban úgy szól, hogy „Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse”, azaz „Ott mindenki egyetértésével kihirdették, hogy a magyarokat a Bajor Királyságból el kell tüntetni”. Egy hadjárattal jellemzően nem lehet országokat, pláne népeket megsemmisíteni; ez nem sikerült például Nagy Károlynak sem, hiszen ő is éveken át járt haddal az avarok nyakára bő száz évvel korábban, mire sikerült megdöntenie a kaganátust. A kihirdetett célból az valószínűsíthető, hogy a magyar hatalom kiterjedését ki akarták szorítani a németek keleti végeiről, és ezzel távolabb a Keleti Frank Királyság központi területeitől. Ha ez így van, akkor a magyar és a német hatalom közti pufferzóna, a gyepü, illetve az őrgrófságok birtoklása felett ment a harc. Ez természetesen messze nem jelentéktelen dolog, de messze nem is a Magyar Fejedelemség megsemmisítése forgott kockán.
Az országunk megsemmisítése a későbbi, török, Habsburg, náci és szovjet időkben valóban többször valós veszély volt, így minden bizonnyal az ezekre a húzós pillanatokra adott lelki válasz az a vélekedés, hogy a „győzelem vagy halál” jellegű végveszélyből az ellenséget megsemmisítve jön ki az ország.
A csatáról jóformán semmit nem tudni azon túl, hogy a bajorok katasztrofális vereséget szenvedtek a magyaroktól 907-ben egy Braslavespurch nevű hely közelében, amelyben a bajor herceg és a salzburgi érsek is elesett. Ennyit tudni a korabeli évkönyvekből, Aventinus pedig hatszáz évvel később írta le a Duna bal és jobb partján felvonuló, folyami hajóhaddal segített német sereget, az elképesztő gyorsasággal mozgó, váratlanul fel- és eltűnő, cselt cselre halmozó magyar sereget, a németek lefárasztását és a hadtesteik külön-külön megsemmisítését, sok-sok német vezérrel – grófokkal és püspökökkel – együtt. Ennél több részletet nem ismerünk, így sajnos nincs mit tanítani a hadmozdulatokról az amerikai West Point Katonai Akadémián. Mindössze a korabeli könnyűlovas, lovasíjász harcmodor kapcsán említi a csatát az ottani tananyag. A Mohács utáni vészterhes évszázadaink végig azzal teltek, hogy külföldi hatalmak nyomorgattak minket, ami a szabadságharcos nép önképén túl kialakította a magyarokban a külföld elismerésére vágyás eltúlzott érzését.
Képesek vagyunk többnek érezni magunkat attól, ha a számunkra fontos katonai győzelmünket egy idegen ország is értékeli. Mintha nem lenne tökmindegy, mit gondolnak az amerikai hadászatban a pozsonyi csatáról.
Vereségmagyarázó pátosz helyett győzelmet érő gondolatokat
Érthető, hogy a magyarságnak lelkileg is nehéz megbirkóznia mindazzal az elképesztő mennyiségű csapással, ami kijutott a történelmünk utóbbi évszázadaiban. Török hódoltság, a magyar nagyhatalom egy pillanat alatti lehanyatlása, a magyar nép többségének kiirtása, a magyarság eltűnése a történelmi távlatban általa belakott vidékekről, évszázados Habsburg-packázások és megaláztatások, levert szabadságharcok, Trianon, náci német packázások, szovjet elnyomás, amerikai hűbériség – egyik csapásból estünk a másikba, és ezt a sok kudarcot sokkal könnyebb pátoszos drámai körítéssel elviselni. Vesztettünk ugyan, de hősiesek voltunk, ...de majdnem sikerült, ...de közben voltak fényes sikereink, ...de csak árulással lehetett legyőzni minket, ...de erkölcsi győzelmet arattunk. Így azért kibírhatóbb.
Ezt a drámát azonban semmi okunk átvinni azokra a történelmi eseményeinkre, ahol mi győztünk, mert a győzelmet nem kell megmagyarázni. Bőven elég szép a pozsonyi csata úgy is, ahogy van, nem kell belelátni a későbbi korok százezres tömeghadseregeivel támadó, a magyarságot megsemmisíteni vágyó idegen hatalmait. Mást érdemes megtanulni ebből a győzelemből és a vérszerződés korának többi sikeréből.
Azóta 1116 év telt el, és ha végignézzük ezt a hatalmas időt, folyamatosan megtaláljuk ugyanannak a német politikának a lenyomatát: a magyarokat csak függésbe taszítva, az erejüket megtörve, az országukat egyoldalúan kiaknázva tudják elképzelni szomszédként.
A pozsonyi csata és a vérszerződés korának igazi tanulságai
Ennél is fontosabb tanulság, amit sejtésem szerint valóban tanítanak a könnyűlovas harcmodorról a West Point-i akadémián, és az amerikaiak állítólagos elismerésével dicsekvés helyett nekünk is érdemes lenne erre figyelnünk. A magyar könnyűlovasság egy pillanat nyugtot nem hagyott a felvonuló, komoly létszámú ellenséges seregnek, váratlan időben, váratlan helyeken felbukkanva kínálta meg nyílzáporral, némi ijedséggel. Ilyen körülmények között az ellenséges had állandó készenlétben áll, nem tud rendesen táborozni, nem tud pihenni, és mire megérkezik a harcba, testileg és idegileg is kifáradt.
Miért harcolnánk az ereje teljében lévő ellenséggel, ha előbb le is tudjuk amortizálni?
Ahhoz, hogy folyamatosan tudjuk zaklatni és fárasztani az ellenséget, rendkívül gyors döntésekre és cselekvésre, továbbá tökéletes helyismeretre és felderítésre volt, illetve van szükség. A vérszerződés korában mindezek a magyar hadászat erősségei közé tartoztak, így fájó szívvel gondolhatunk azokra a későbbi katonai kudarcainkra, amikor elbizakodottságból vagy nemtörődömségből már magasról tettünk a felderítésre, és vereség lett a vége. A hősiesen fejjel a falnak, amit sokan magyarosnak gondolnak, valójában eredetileg szöges ellentétben áll a magyaros hozzáállással.
Sosem beleszaladni az ellenség lándzsáiba szemből, mindig egy lépéssel az ellenség előtt járni, állandóan becsapni és váratlant húzni, folyamatosan nyomasztani – ez a lehető legmagyarosabb taktika, akár fegyverekkel, akár más téren harcolunk.
Mindezeknek az esszenciája volt az első augsburgi csata, amelynek a létezéséről is alig tud valaki, nem úgy, mint a másodikról, ahol vereséget szenvedtünk, így azt boldogan verte bele minden magyar fejébe a marxista történetírás és közoktatás. Az első augsburgi csata 910-ben volt, amikor az addigra 17 éves Lajos keleti frank királynak sikerült kihevernie a pozsonyi csata emlékét, és ismét kitalálta, hogy ő Nagy Károly nyomdokaiban haladva leigázza a Kárpát-medencében működő sztyeppei államot. A források szerint összeparancsolta az összes német hercegség hadait, és az Augsburg melletti Lech-mezőn várta seregével a csatlakozásukat – ezúttal minden bizonnyal tényleg egy óriási hadseregről lett volna szó. A magyar hírszerzés azonban akkor még a csúcson volt, és hamar tudomást szerzett a német készülődésről. A magyar logisztika szintén a csúcson volt, így a seregünk hihetetlenül gyorsan Bajorországban termett, hogy a következő pozsonyi csatát inkább már német földön vívja meg. A magyar sereg hamarabb odaért a német gyülekezési pontra, mint maguk a német hercegek, és így megakadályozta az egyesülésüket. A királyi sereget aztán hosszas fárasztással, majd az ellenség sorait magára húzva megbontó lovasíjász taktika tökéletes alkalmazásával, végül a saját földjén tőrbe csalással semmisítette meg.
Eszünkbe juttathatja ez a későbbi szomorú időket, amikor például a '30–'40-es években a németek sokszor szinte hamarabb tudtak egy-egy döntésünkről, mint mi magunk, de még a csehszlovák elnöknek, Eduard Benešnek is fizetett kémje volt Horthy kancelláriáján, így minden döntésről és tervről, amely ott megszületett, aznap este már Prágában is tudtak.
A drámai körítés, a hősiesség hangsúlyozása és a külföldi elismerésre ácsingózás helyett a pontos hírszerzést, a gyors döntéseket, az ellenség kifárasztását és folyamatos megtévesztését érdemes megtanulnunk a vérszerződés korának csatáiból. Ezekkel sokkal többre megyünk ma is. Ha valamit, hát azt megtanulhattuk egy évezred alatt Európától, hogy a győzelem kivívásához minden eszköz bevethető.
