A pszichopátia és a nárcizmus demokratikus erények
Össztársadalmi divat szegény politikusokon élezni a nyelvünket, minden nyomorúságunkat rájuk kenni, ha tehetnek róla, ha nem. Mert hát nyomorúság az akad, csakhogy ennek éppen az az egyik oka, hogy iszonyúan rá vagyunk tekeredve a politikára meg a politikusokra. Náluk viszont sem a megváltást, sem a bűnbakot nem jó helyen keressük, hiszen ők nem tehetnek a dolgok eltorzulásáról, csak úsznak az árral. A demokratikus köztársaság ugyanis eleve úgy van kitalálva és felépítve, hogy a pszichopaták és nárcisztikusok helyzeti előnyből indulnak, az ilyesmi személyiségzavartól mentesek pedig többnyire azzá válnak, vagy alig van esélyük a sikerre. Nem igazán van ebből olyan kiút, amelyet fel merne vállalni valaki, pedig közben hiába tartozunk a világ legjobban élő egytizedébe, az emberek mégis feszültek és kiábrándultak.
Felfoghatatlan, hogy felnőtt, döntésképes emberek képesek amiatt rosszul érezni magukat, mert nem euróval fizetünk Magyarországon, mert nem elég kiterjedtek a melegjogok, vagy mert szerintük nem az van az alkotmányba írva, aminek lennie kéne (persze nem olvasták sem a mostanit, sem a kommunista tákolmányt, sem annak 1990-es átfércelését). Igen, tényleg vannak, akik ilyeneken stresszelik magukat, miközben pakolják a kiflit a papírzacskóba a közértben, miközben kapaszkodnak a villamoson, vagy moziba ballagnak a barátaikkal. Ebben mondjuk az újságírók, influenszerek, a Soros-hálózat beszélő ügynökei nem kicsit bűnösek, mert folyton a politikával mérgezik a hétköznapi életet, a „de szar itt élni” örökös nyomasztással felhabosítva. Minden másba alattomosan belekeverik a politikát, a jobboldal pedig válaszul elköveti azt a hibát, hogy túl sokat beszél a politikáról.
Végül már nem marad hely a fejedben a saját életedről szóló, amúgy a politikánál számodra sokkal fontosabb gondolatoknak.
A XX. században eleve agyonnyomta az emberek életét a politika, a világmegváltó ideológiák totalitárius diktatúráival mindenhova betüremkedett, ahol semmi keresnivalója nem volt. Ezek az ideológiák viszont a világ megváltása helyett csak üldöztetést, felmérhetetlen szenvedést és transzgenerációs traumák végtelen sorát hozták el. Azt amúgy bizonyára mindenki tudja, hogy a tömeggyilkos totalitárius diktatúrák egytől egyig a lehetséges rendszerek legjobbikaként hirdetett demokráciából és arra hivatkozva fejlődtek ki.
A történelmi traumák és az azokra adott, öröklődő rossz megküzdési minták sérült választópolgárok sokaságát termelik ki a társadalomban, miközben a demokratikus rendszer sajátossága, hogy a pszichopata és nárcisztikus politikusoknak lejt a pálya a megválasztódás felé.
Minden adott tehát ahhoz, hogy félrecsússzanak a dolgaink, és kényelmetlenül érezzük magunkat a saját rendszerünkben.
Akit nem választanak meg, az mindegy, hogy ért-e hozzá
Ha sarkítunk, a választásokon kétféle ember indulhat: a hatalomgyakorlásra méltó rátermett és tisztességes, illetve a hatalomra vágyakozó, sunyi opportunista. A másik szempontból nem is kell sarkítanunk, ott nyilvánvalóan kétféle ember van: aki el tudja nyerni az emberek bizalmát és meg tudja magát választatni velük, illetve aki nem. Tehát négyféle politikus létezik:
- a rátermett, akit megválasztanak;
- a hatalomvágyó, akit megválasztanak;
- a rátermett, akit nem választanak meg;
- a hatalomvágyó, akit nem választanak meg.
Megválasztani viszont nem azt fogják, akinek megvannak a képességei az irányításhoz, hanem azt, akiről ezt elhiszik. Rosszabb esetben ezt nem is mérlegelve, azt, aki el tudja magát adni szimpatikusnak. Azaz nem elég rátermett és megbízható politikusnak lenni, annak is kell látszani. De akár simán lehet az ember egy bármire alkalmatlan hülye is, ha meg tudja játszani a hozzáértő vagy szimpatikus karaktert.
A megválasztás az elsődleges, mindent felülíró szempont – tehát annál is fontosabb, mint hogy jól végzi-e aztán a feladatát az illető. Hiába panaszkodunk emiatt, ez nem emberi gyarlóság, hanem a demokrácia rendszerszerűen kialakított velejárója. Mindennél előbbre való, és így természetesen a befektetett energiák tekintetében is előnyt élvez a politikus számára a magamutogatás, önmaga megválasztatása. Ez a kötelező pályaív bármilyen jószándékú, becsületes emberből képes pszichopatát faragni, hiszen ha nem adja el magáról mindenkinek a lehető legjobb (nyilvánvalóan valótlan) képet, akkor nem választják meg.
Ne csodálkozzunk ezen, és főleg ne kárhoztassuk ezért a politikust, nem ő tehet róla! Ilyen rendszerben tesszük próbára, ahol ez a játékszabály, tehát naiv ostobaság más magatartást várni tőle.
Ha nem tetszik, akkor nem a politikusokat kell utálni és lecserélni, hanem a játékszabályt. Ne aggódjunk értük, ők alkalmazkodni fognak bármilyen rendszer sajátosságaihoz! Ha olyan rendszert vezetnénk be, ahol nem a választók felé célzott szépelgésbe kell beleölniük az energiáikat, hanem az erre szánt erőből és időből akár az országért is dolgozhatnának, akkor talán ezt fogják tenni. Az viszont biztos, hogy nagyobb eséllyel szállnának harcba a tisztségekért a tettvágyó emberek, míg a szépelgésen kívül másra nem képes, magukat megjátszó pszichopaták dolga nehezebbé válna. Sőt, már alapból azzal óriásit nyerne a közélet, hogy véget érne a politikusokat övező rettenetes pozőrködés, nem beszélve az elviselhetetlen kampányidőszakokról.
