Kit érdekel, hogy Azahriah „kormánykritikus”?
Közel fölösleges ízlésbeli megállapításokról vitát nyitni. Egyrészt nem vezetnek sehova, másrészt szubjektív szempontok alapján bőven mindkét félnek igaza lehet saját megfontolásai alapján. Eggyel nehezíti persze a helyzetet, ha művészetek tárgykörében zajlik a vita, hiszen ott azért objektív szempontok is felmerülhetnek, amik bizony önmagukban is hajlamosak lehetnek eldönteni a kérdést. De erről mindjárt bővebben.
Itt van például – ezt csak egyszerű példának szánom – Martin Scorsese friss filmje, a Megfojtott virágok. Nagy szavakkal érdemtelenül dobálózni szellemi restség, de róla joggal mondhatjuk, hogy legendás alkotó. És mint ilyen, egyáltalán nem elítélhető módon élvezi azt a szakmai és pénzügyi szabadságot, amit az elmúlt pár évben szédületes módon befutott streamingszolgáltatók adnak meg neki, ha már a moziban ezt nem mindig tehetné meg. Ezért készülhetett el a Netflixen – és csak ott valósulhatott meg – Az ír, illetve pontosan ennek a folyamatnak köszönheti létét a Megfojtott virágok is, csak most az Apple adott szabad kezet Scorsesének.
Amit pedig a friss filmről lehetett olvasni, azok 80 százalékban szuperlatívuszok voltak, 20 százalékban fanyalgások. A szuperlatívuszok arra vonatkoztak, hogy fontos témáról készült, hiszen még mindig nem dolgozták fel elégszer azt, hogy hányszor és milyen módon tette tönkre az újonnan érkező társadalom az őslakosokat – igaz, fölöttébb igaz, de ettől még önmagában semmi sem válik ízlésessé –, illetve az is számtalanszor elhangzott, hogy milyen régimódi filmkészítés ez, ráérősen építkezve, nem hülyének nézve a mozizót, hálásan felismerhető stílusjegyekkel – ez is igaz, de egy film önmagában ettől sem lesz jó.
Én, aki láttam a filmet, azt tudom mondani, hogy miközben a téma fontos, a film pedig nézeti magát, semmi olyat nem látunk, ami megmagyarázná az ájult rajongást. Azt sem, ami a fanyalgást. Egy szép, fontos témáról szóló mestermunka. Értik, ugye? Nem mestermű, mestermunka. Az sem kevés.
A releváns vita ebben az esetben tehát nem az lehet, hogy unalmas szar vagy csillogó, soha nem látott alkotás-e, hanem a kettő közötti megállapítás valahol. Mesterségesen meghatározott szélsőségek képviselete amúgy is ritkán jelent bármi okosat is. De képzeljék, ez nem cikkem fő témája volt, tényleg csak egy példa. Mert ha ezt átrágtuk, akkor talán jobban megérthetjük az Azahriah-jelenséget is.
Semmi baj nincs azzal, ha ez nem az ötvenesek zenéje, nem is annak készül. Ha valakinek nem tetszik, azzal sem. Sőt, pláne azzal sem, ha valakinek meg nagyon tetszik. De nem is kissé az az érzésem, hogy itt megint az üléspontok határozzák meg az álláspontokat.
Itt van például Czutor Zoltán, a Belmondo énekese. A politikát jobban követőknek arról lehet ismert, hogy időnként jobboldaliak akasztását találná elfogadhatónak, máskor magából kikelve átkozódik minden ellen, ami nemzeti, a zenét jobban követőknek meg leginkább semmiért sem lehet ismert. Mármint ne értsenek félre: én itt és most tényleg nem szurkálódni akarok, de magamat az átlagnál jobb zeneismerőnek tartva rémlik egy félig-meddig slágerük, olyan 20 éves távlatból. Ezzel nincs semmi probléma, ettől még biztos tartanak koncerteket, csak, hogy mondjam... Nem árt, ha az ember a saját helyzetével is tisztában van és annak ismeretében tesz másokra, akik ugyanazon a területen tevékenykednek, megjegyzéseket. Mert Czutor nagyjából azóta értetlenkedve szidalmazza a három Puskás-koncertet tartó Azahriah-t, amióta csak meghirdették az eseményeket. És nem áll jól ez senkinek sem, mert a végén még arra gondolhatunk, hogy mindössze oltári nagy féltékenységről van szó, amit a relatív sikertelenség is generál.
Kedves mindenki – mert számos jobbostól is láttam azért hasonlókat –, ne akarjuk már bebizonyítani, hogy valami szar, csak azért, mert nagyon népszerű. Soha – még egyszer mondom: soha – nem történt még csak hasonló volumenű eseménysorozat sem a magyar könnyűzene történetében, hát akkor ne akarjuk már kitalálni, hogy ez nem is jelent semmit sem, mert az ugyanaz a szint, mint a csalódott, baloldali pártok országot lenéző kántálása minden választás után, amikor észreveszik, hogy megint kikaptak. És arról nyilván az emberek tehetnek, kik mások!
Meg talán azzal is sem ártana kezdeni valamit – ha már ülés- és álláspontok –, hogy felismerjük: az is lehet jó, akivel nem feltétlenül értünk egyet mindenben. Sőt, olyan is, akivel talán semmiben sem. Mert ha olyan friss, már nem is annyira új, de mindenesetre sokakat megszólítani képes előadókat nézünk, mint Azahriah – vagy éppen és főleg Krúbi –, hát nem igazán lehet felfedezni a kormány feltétlen támogatását. És amíg ez Krúbi minőségének az utóbbi időben már nem is tesz feltétlenül jót – sőt, nagyon nem tesz jót –, ettől még a tehetség mint adottság eltagadhatatlan tőle és tőlük is.
Még valamire felhívnám a figyelmet: Azahriah esetében is arról beszélünk, hogy nagyon fiatal felnőtt. 2002-ben született. Második osztályos volt, amikor 2010-ben a Fidesz–KDNP átvette az ország vezetését, és azóta ez – hála az égnek – nem is változott. Az megvan, hogy a fiatalok szeretnek lázadni? Sőt, hülyeségeket is mondanak, netalántán még tesznek is? Nem az a természetes, normális, hogy az a huszonéves, aki egész eddigi, eszmélt életét egy politikai rendszerben élte le, egy kicsit odakap? És akkor mi van? Mindannyian túl fogjuk ezt élni. A dolgok természete már csak olyan, hogy amikor lassan múlni kezd a fiatalság és nemcsak odamondogatni kell, hanem egyebeket is tenni, akkor más szempontok is képbe kerülnek.
Nem kell nekünk kétségbeesni, ha nem mindenki mindenben úgy látja a világot, mint mi. Hát még akkor nem, ha ettől amúgy elvonatkoztatva tök jó, amit csinálnak.
Vezető kép: Azahriah (Baukó Attila) koncertje a Strand Fesztiválon Zamárdiban 2023. augusztus 24-én. A fesztivált augusztus 23. és 26. között rendezik meg a Balaton-parti településen. Fotó: MTI/Vasvári Tamás
