Tényleg meggyőzte már az ellenzék a szavazóit arról, hogy külföldi támogatással kell megdönteni a törvényes magyar kormányt?
Az elmúlt másfél év egyik legkomolyabb belpolitikai fejleménye, hogy az ellenzék a megmondóembereivel, influenszereivel, propagandistáival, kereskedelmi médiájával egyetemben a saját buborékjában a közbeszéd részévé tette a hazaárulás legalizálását. A cél az, a szavazóik szokják meg – és kognitíve, illetve érzelmileg is fogadják el –, hogy a politikai elitjüket és a sajtójukat is külföldről finanszírozzák. Ez persze már így van sok-sok éve, de most érezték úgy, hogy már ezt büszkeséggé lehet emelni: a külföldi, a nyugati az igazi, pénzben is, sajtóban is, ideológiában is, érdekben is.
A baj az, hogy mintha a jobboldal is kezdene beletörődni ebbe a helyzetbe, elfogadjuk, hogy az ellenzék ezt természetesnek akarja beállítani, és az ellenzéki választók pedig megszokják ezt a helyzetet. Pedig a helyzet nem ennyire egyértelmű, sem jogilag, sem politikailag, sem pszichológiailag, sem érzelmileg. És az ellenzéki választópolgárok jelentős része igazából nem is fogja fel, hogy tulajdonképpen mibe keveredett.
A Fidesz az elmúlt tizenhárom évben igen ügyesen építkezett az olyan szavazók között, akik racionálisan kalkulálnak a szavazatukkal és inkább ideológiai elkötelezettség nélkül döntenek. Ennek köszönhető a folyamatos ötven százalék körüli támogatottság, nemcsak annak, hogy egyre többen vallják egyébként is jobboldalinak magukat ideológiai értelemben is. Persze ehhez kellett és kell is még az újkommunizmus és a liberalizmus tombolása is, amelyek nálunk nagyon határozottan tájidegen ideológiának számítanak. A létező liberalizmus pontosan annyira undorítónak bizonyult, mint a létező szocializmus, a létező NER-ben meg azért lehet normálisan élni.
A hétköznapi élet elviselhetősége a leglényegesebb kérdés a választók nagyobb része számára, viszont a baloldalinak mondott, de valójában persze leginkább szélsőliberális és nemzetek feletti kapitalista, lényegileg csak általános és totális "ellenzékiségként" definiált valami, amit ma a magyar politikában megfigyelhetünk, talán nem is ideológiai, hanem sokkal inkább érzelmi elkötelezettségen alapszik.
Ma az ellenzéki szavazók jelentős részét az érzelmeik, a nagyon hatékonyan manipulált érzelmeik tartják a liberális térfélen, tulajdonképpen a "posztávéhás" SZDSZ-es belpesti értelmiségből évtizedeken keresztül kiömlő gyűlölet, amely ma is dől a budapesti színházaktól kezdve a "könnyűzene" egyes előadóin át a liberális propagandagépezet minden szócsövéig bezárólag mindenhonnan. Azonban jól érzékelhető, hogy az ellenzéki szavazói tömb széleiről több irányban is töredeznek le szavazói csoportok. A Jobbik megsemmisülése tökéletesen megmutatta, hogy a Fidesz iránti ellenséges érzelmek nem konvertálhatók át szükségszerűen úgy, hogy az alanyok a liberálisokat is elviseljék.
Az ellenzék, sőt, az egykori MSZP–SZDSZ-koalíció sem politikát művelt, már a kormányzása alatt sem, hanem a lopás mellett érzelmi pozíciókat keresett, amelyekből aztán némelykor hatékonyan tudta Orbán Viktor ellenpontjaként felépíteni magát. 2002-ben az MSZP-re és az SZDSZ-re szavazók nem kis része is tisztában volt azzal, hogy a Fidesz sokkal jobban kormányzott, mint előtte Horn Gyula, és sokan azzal is, hogy annál meg végképp jobban, ahogy Medgyessy fog. Sokan azért nem szavaztak a Fideszre, mert zavarta őket, hogy Orbán nemcsak jól kormányoz, hanem láthatóan élvezi is ezt a feladatot. Ezt az érzést persze az alapozta meg, hogy akkor már bő 13 éve építgették az Orbán elleni karaktergyilkosságot, és annak egyébként szerintem nem várt eredménye volt, hogy a 2002-es szavazást ennyire érzelmivé tudták tenni. A baloldal és a liberálisok aztán 2006 ősze után minden választáson megfizették az árát annak, hogy ennyire érzelmi alapúvá tették a saját identitásukat. Gyurcsánnyal ugyanis megszületett Orbán Viktor érzelmi ellenpontja, és kiderült: ezzel a fegyverrel feléjük is lehet lőni.
Az ellenzék a külföld iránti teljes elköteleződését tulajdonképpen nemhogy nem fél bemutatni a választóinak büszkén viselt Káin-bélyegként, hanem egyenesen hivatkozik rá, mint saját felsőbbrendűségének, "nyugatosságának" bizonyítékaként, azonban sokkal kevesebb azonosulási utat kínál a választóknak. Azt ugyanis már első közelítésben is nehéz elmagyarázni bárkinek, aki gondolkodik, hogy nehezen identifikálható, de a "sorosságtól" nagyon nyilvánvalóan nem messze álló ágensek pusztán jóindulatból és erkölcsi kötelességből viselik a szívükön a magyar nép sorsát. Az, hogy érdekcsoportok, nagyhatalmak, multinacionális vállalatok és nagyon gazdag pszichopaták csak az érdekeik érvényesítése érdekében tartják jól évtizedes távlatban az ellenzéki világ szinte minden szereplőjét, annyira nyilvánvaló, hogy egyszerűen nem is érdemes nagyon rágódni rajta.
De mit is kezdhetne azzal egy normális magyar, hogy az Országgyűlés ellenzéki frakcióiban és az ellenzéki újságok szerkesztőségeiben a nyilasokhoz, a kommunistákhoz hasonló ügynökök ülnek tömegesen? Ráadásul egy részük annyira csökkent értelmű, hogy ennek nincs is tudatában. És ez látszik is kifelé, az ellenzéki szavazók buborékjaiban ez a szellemi csököttség állandó téma is, de nem vonnak le ebből semmiféle következtetést. Mit lehet hétköznapi józan értelemmel azzal kezdeni, hogy van egy rakás közismert hazaárulónk? Ez egy megvalósult, nyilvánvaló összeesküvés-elmélet, amiről a normális ember gondolkodása egyszerűen nem vesz tudomást a hétköznapokban, mert annyira abszurd.
Ennyi esze még a Kádáréknak is volt, hogy gondosan titkolták, a szovjet elvtársaik mennyire napi szinten ugatnak bele Magyarország ügyeibe – legalább ne legyen a kirakatban, ha már nyilvánvaló. Most meg nagykövetek és nagykövetségek sem nagyon titkolják, hogy úgy utasítgatnak itt, mint a nagytiszteletű helytartótanács. A hülye ellenzéki arcok pedig naponta kiposztolják a közösségi médiára, hogy most éppen Magyarország melyik ellenségével kvaterkáztak együtt és intéztek valami jó kis pénzelvonást vagy károkozást.
A kérdés az, hogy vajon eléggé szembesítjük-e ezzel azokat, akik csökönyösen ezt az ellenzéket támogatják? Mintha mi magunk között is már megszokottnak és természetesnek fogadnánk el ezt a fajta hazaárulást. A Momentumot és a Párbeszédet is inkább hülyének tarjuk, primitívnek, agresszívnek, gonosznak, nevetségesnek, de nem a hazaárulóságot tekintjük a fő tulajdonságuknak. Pedig azok. Külföldi pénzből, külföldi pénzért, külföldi érdekekért tevékenykednek. Hülyék, és persze jó nekünk, hogy nem cserélik őket valami értelmesebbre, de akkor is ártanak az országnak. Az nem érdem, hogy többet is árthatnának, ha lenne eszük.
Óriási problémája Magyarországnak, hogy van 30–40 százaléknyi olyan szavazó, akit nem zavar, hogy nyíltan külföldi érdekcsoportokkal szövetkező büszke hazaárulókra kell szavaznia. Olyan, mintha ma Magyarországon nem lenne szégyen nyíltan hazaárulónak lenni. Szóval sokkal jobban kellene őket erre emlékeztetni, éljenek csak együtt ezzel az érzéssel.
Vezető kép: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
