Ha Magyarországra jössz, tartsd tiszteletben a törvényeinket!
Akkor is, ha történetesen nem gazdasági migráns, hanem amerikai szenátor vagy. Ezek a törvények ugyanis meglehetősen régóta megszabják, hogy a magyarok úgy intézik a dolgaikat, ahogyan ők szokták, és nem kedvelik, ha ebbe valaki más kívülről beleokoskodik. Lehet persze legyinteni, hogy az USA erős és hatalmas, ám a történeti alkotmányunk csaknem ezerkétszáz éve így rendezi be Magyarország életét. Ha az amerikaiak – Szijjártó Péter felhívására – most úgyis a krónikákat forgatják, hogy mikor fogadtak miniszteri szinten képviselői delegációt, akkor egyúttal azt is kikereshetik, hogy mely országoknak van ilyen hosszú, megszakítatlan törvénykezési hagyományuk.
Erre még mindig lehet azt mondani, hogy az USA erős és hatalmas, ezért azt csinál, amit akar; a kérdés az, érdemes-e. Nem érdemesebb-e a kisebb államok szuverenitását is figyelembe venni, és a kölcsönös tisztelet hangján szólni egymáshoz? Akármekkora ugyanis egy birodalom, az még soha egyiknek sem sikerült, hogy minden hűbéresére, szövetségesére ráerőszakolja az akaratát, kompromisszum nélkül. Arra viszont több példa is akad a történelemben, amely birodalmak megpróbálták, és belebuktak. Ami pedig a bukásuk után marad, az az általuk korábban alávetett vagy csatlósnak meggyőzött nemzetállamokból áll.
Az Egyesült Államok leplezetlen beavatkozásai, olykor dühödt reakciói már nem az ereje teljében lévő, magabiztos birodalmat sugallják, hanem a megingás miatt ideges, leszállóágban lévő birodalmat. Szerencsére elég hosszú történelmünk van ahhoz, hogy láttunk már mindenféle dolgot, nem először van dolgunk ilyen követelőző és kötözködő birodalommal se.
Eddig mindegyiket túléltük, most is azt tervezzük.
Azt viszont egyelőre nem lehet tudni, mi marad majd az USA után, úgy bánkódni a szövetségeseivel szemben alkalmazott pökhendi, erőfitogtató bánásmódon, ahogy Oroszország a Szovjetunió után. Putyin egy régebbi magyarországi látogatása során arról is szót ejtett, hogy hiba volt a Szovjetunió részéről zsarnokoskodni az érdekszférájába tartozó országok fölött, mert ezzel hosszú időre megalapozta körükben az oroszellenességet, ma pedig ezzel küzd Oroszország, amikor próbál szót érteni velük. Így nézve a szovjetekénél sokkal-sokkal jobb reputációval indult Egyesült Államok is mindent megtesz a saját mostani és főleg későbbi dolga megnehezítéséért. Az amerikás varázs rég elmúlt és a nyugati blokk főnökének megítélése már messze nem olyan, mint egykor volt – akár ellent mernek neki mondani, akár nem. Az pedig ugyancsak nem az USA megbonthatatlan hatalmáról tanúskodik, hogy egy kis ország külügyminisztere így vissza mer vágni neki a flegmáskodásért. Ha egyszer az első dominó megbillen...
Az életünkbe beleszólni érkező amerikai szenátori küldöttséggel két baj is lett volna. Az egyik, hogy az életünkbe beleszólni érkeztek. A másik maga ez a leereszkedő stílus, amikor ideküldenek három szenátort, és elvárnák, hogy legalább egy miniszter hajbókoljon nekik.
Előbb-utóbb a portást vagy a takarítót küldik ide begyűjteni a hűbéresküt?
Igen, mi is tisztában vagyunk vele, hogy az Egyesült Államok erős és hatalmas, ő a nyugati blokk irányítója, mi pedig egy összehasonlíthatatlanul kisebb ország vagyunk hozzá képest. Tudjuk, éppen ezért nem kell erőltetetten az orrunk alá dörgölni, mert az csak rossz vért szül. Az USA erejének mindig megadtuk a tiszteletet, ám az államközi kapcsolatok egyik fontos eleme a kölcsönösség – attól, hogy egy óriási és egy sokkal kisebb tárgyal egymással, nem kell annak úgy kinéznie, mint amikor Emmanuel Macron az Élysée-palota személyzeti részlegének raktárában fogadta a magyarországi ellenzék dicsőséges vezetőit.
Azt pedig az amerikaiak is tudhatnák, hogy a népek különbözőek, és megvan a módja szót érteni az egyes népekkel. Persze ennek a felfogásához is kell némi történelmi affinitás, amihez nem biztos, hogy elég 248 év. A történelem viszont olyan, mint a halál: egyszer biztosan szembejön.
Ha már az oroszokról esett szó az imént, az ő esetüket is lejegyzetelhetnék tanulási szándékkal az amerikaiak. Putyin megpróbálhatta volna Orbánt ugyanúgy csicskáztatni 2010-től, ahogy Gyurcsánnyal tette addig, de több tényező is ez ellen szólt. Egyrészt a belpolitikában karakteres Orbán akkor sem változik odaadóan lihegő és nyáladzó pincsikutyává, amint kilép a nemzetközi térbe. A komolyan vehető, magát a megállapodásokhoz tartó vezető egyre ritkább dolog a nemzetközi politikában is, ezért az erősebb félnek sem érdemes önigazoló erőfitogtatással elrontani a jó viszonyt. Másrészt az oroszok a saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy hosszú távon fenntarthatóbb és így kifizetődőbb minél többekkel jóban lenni, és csak azzal szemben izmozni, akivel nem látnak más lehetőséget szót érteni. Ennek köszönhető az a hangnemváltás, amellyel nekiálltak az 1991-ben összeomlott hatalmi szférájuk újjáépítésének. Nekünk persze tőlük sem kell hasra esnünk, hiszen Oroszország is csak egy birodalom, nekünk pedig a birodalmakkal nincsenek jó tapasztalataink. A kisország-létből viszont nem azt a tanulságot kell leszűrnünk, amit a magyarországi ellenzék hirdet, hogy feltétlenül hozzá kell dörgölőznünk az őket is eltartó nagyhatalomhoz.
A kisország-lét fő tanulsága, hogy minden nagyhatalommal korrekt viszonyt, ugyanakkor élhető távolságot fenntartva kell lavírozni a köztük lévő erőterekben.
Ehhez persze kicsit több képesség kell, mint felvenni Langley-től a havi apanázst. Az említett korrekt viszony pedig úgy néz ki, hogy ha az amerikaiak valamelyik miniszterünkre kíváncsiak, akkor lesznek szívesek minisztert, vagy legalábbis valami komoly minisztériumi meghatalmazással rendelkező embert küldeni a maguk részéről. Ebben az esetben bizonyára nemes fogadtatásban lesz részük a híres magyar vendégszeretet mentén.
