"...És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény" – Ki fogna fegyvert Európáért?

Cseh Tamást hallgatom, Bereményi Géza sorait énekli: Születtem Magyarországon... Közben arra gondolok, hogy mennyire releváns most ez a dal. Persze, a generációs feszültség mindig releváns, az is, hogy az idősebbek mennyivel gyengébbnek tartják a következő nemzedékeket, a fiatalabbak mennyire nem tisztelik az előttük valókat, de most, hogy évtizedek óta nem látott feszültség uralja a világpolitikát, valahogy sokkal nagyobb súllyal hangzik el a kérdés: Hogy lesznek ezek túlélők?

Az ember alapesetben arra gondolna, hogy napjainkban senki nem akarhat világháborút, de aztán felcsapjuk a napi sajtót, ahol azt látjuk, hogy a francia elnök katonákat – NATO-katonákat! – küldene háborúba, mások azt emlegetik, hogy be kell vetni a légelhárításukat Oroszország ellen, akár a NATO felségterületén kívül is, és bár Putyin hetente kijelenti, hogy nem kívánja megtámadni a Nyugatot, folyamatosan hozzáteszi, hogy mindazok a fenyegetések, amelyeket az atlanti szövetség vezetői tesznek, betartásuk esetén világháborút jelentenének.

Van itt azonban egy hatalmas kérdés: mégis, ki harcolna Európa oldalán? Azt tudjuk jól, hogy az USA az orosz–ukrán háború támogatását már kiadta alvállalkozásba és inkább szabadságra megy a kongresszus, mint hogy Kijev támogatásáról szavazzanak. Azt is tudjuk, hogy az egy héttel ezelőtti förtelmes terrortámadást követően az oroszok igenis készek arra, hogy háborúba kezdjenek akár az egész NATO-val. Ki lenne tehát az, aki kész meghalni Ukrajnáért, az ukránokon kívül?

Ki lenne az a francia, lengyel, német állampolgár, aki úgy gondolja, hogy ez az ő háborúja, és igenis a fronton van a helye? Sőt, továbbmegyek: ki lenne az, aki hajlandó háborúba menni nemhogy Ukrajna, de saját hazája védelméért? Európa hadseregeinek nagy része ugyanis békehadsereg, nincs háborúra felkészítve. Gerillaellenes hadviselésre, terrorellenes műveletekre talán, de sajnos az öreg kontinens katonasága nem több egy jól felszerelt rendőrségnél.

Az általam rendkívül sokra tartott Robert C. Castel több interjújában is szomorúan emlegette, amikor feltette a kérdést a Ludovika hallgatóinak, hogy meghalnának-e Magyarországért, és még ott, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem diákjaitól is nemleges választ kapott. Mindez nálunk történt, egy olyan országban, ahol a hazaszeretet még mindig érték. Kérdezem én: mit mondana egy átlagos francia, akiből már a nacionalizmus utolsó morzsái is ki vannak ölve?

Én, a katonaszökevény

Kárpátaljaiként én magam is megkaptam a behívóimat. 2014-től folyamatosan. Hiszen hadköteles voltam/vagyok és ukrán állampolgár. Annak idején még az is megfordult a fejemben, hogy el is megyek a sorozásra, hiszen a sorkötelezettséget, mint olyat nem tartom rossz dolognak. De visszatérő mementóként élt bennem nagyapám mondása:

El is kerültem az ukrán hadsereget. Nem lettem katona, és most nem fekszem egy lövészárokban, vagy egy temetőben egy idegen háború miatt. Immár hét éve Magyarországon élek, de most, hogy a háborús pszichózis soha nem látott szintre jutott, újra felmerül a kérdés: bevonulnék-e? Most válaszolok, és igyekszem mindenkit felháborítani.

Felháborítom kedves liberális ismerőseimet, hiszen azt mondom, hogy ha revízióra kerülne sor, kérdés nélkül mennék. Önkéntesként, vissza, Vereckéig. Igen, ennyire horthysta–fasiszta–nacionalista gonosz ember vagyok. Megnyugtatásként hozzátenném, hogy erre valószínűleg soha nem kerül majd sor.

Felháborítom azokat, akik szerint Oroszország hozza el számunkra a megváltást, mert igen, ha éppen Putyin támadna Magyarországra, akkor is bevonulnék. Önként és dalolva, mert a hazát meg kell védeni, bárkitől, aki fegyverrel jön ellenünk.

És most felháborítom anyámat, és talán Évát is, aki nem szívesen menne ki a Keletihez, hogy fehér zsebkendővel integessen utánam, mert a honvédséggel mennék akkor is, ha nem magyar földön kell harcolnunk, de a szövetségeseink rákényszerítenek. Nem önként, nem szívesen, de morális kötelességemnek érzem, hogy ha a magyar katonák, még ha idegen érdekből is, de idegen földön halnak meg, akkor ha rám kerül a sor, ha megkapom a behívómat, akkor megjelenjek. Nem, ezt már nem tenném szívesen, de erkölcsi köteleségem lenne. Ahogyan Ukrajna védelme, vagy éppen a donyecki iskolák ágyúzása kényszer lett volna, úgy ez is, de fiatalként nem tehetnék mást, amíg magyarok halnak meg valahol a sztyeppén, éppen elég bűntudattal jár, hogy ebben a háborúban már több ismerősöm esett el, mint azt számolni tudnám, míg én biztonságban vagyok.

Kényszerből, de akkor is elindulnék. Viszont kérdezném én: hányan tennék meg ezt azok közül, akik most háborút akarnak Oroszországgal? Hány NATO-katonát adnának azok, akik most az atomháborút is megkockáztatnák olyan politikai érdekekből, amik nem mutatnak túl a következő EP-választáson?

Fotó: MTI/Bruzák Noémi