Magyar írók, költők, művészek a háborúk ellen
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A pártoskodókat, a vitézkedőket... / Csak egy éjszakára: Mikor siketítően bőgni kezd a gránát,... / Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Az uzsoragarast fogukhoz verőket... / Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, / Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára, / Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva: / Hogy fetrengve mind-mind, hogy meakulpázna: / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!?
Gyóni Géza megrázó kiáltása ez, Przemyśl erődjének védelmében, 1914 novemberében. Mindez a Nagy Háború idején történik, amikor még nem tudták, hogy lesz második világháború is. De ez a megrázó kiáltás, ez a véres figyelmeztetés úgy látszik, nem jutott el mindenkihez, a háborút akarókhoz és az újabb és újabb háborút generálókhoz.
A költő öccsével, Mihállyal együtt védi az erődöt az oroszok ellen. 1915 telén napról napra kaotikusabbá válik a helyzet az erődben. Éhség, betegség, sok-sok temetés, árulás tette próbára a katonák erejét. A monarchia szláv tisztjei az oroszokhoz húztak és jelentettek a támadási pontok lehetőségeiről. Végül is a hősies védekezés ellenére Przemyśl elesett. Az orosz hadifogság a két testvér végzetét jelentette. Krasznojarszkban 1917. június 25-én, harmincharmadik születésnapján Gyóni Géza krisztusi szenvedései véget értek. Mihály testvére mellé temették.
Halála előtt a költő megírta másik, üzenetértékű, kevésbé ismert versét – Levél nyugatra – a háború ellen, amit akár ma is megírhatott volna a hazai balliberális dollárbaloldalnak, azoknak, akik majmolják és szolga módon kiszolgálják a háborús pszichózisban élő nyugat-európai, tengerentúli politikai elitet. Íme:
Hol vagytok most, kis intellektüellek, / kiket bús század baljós vége ellett? / Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,... / Kiknek a New-York volt a Pantheonja... / Hol vagytok mostan, fránya franciások, / Kis erótikák, tucatóriások? / ...Az a Nyugat, melyet majmoltatok, / S melytől vártátok a szent holnapot, / És a vad Észak, melyet épülésül / Rajzoltatok, már rothadt penésztűl.
Gyóni a pergőtűzben ugyanazokra a belpesti, belbudai intellektuellekre gondolt, mint akikre mi gondolunk. Azokra a mai hőbörgőkre, álmessiásokra, akik fegyvereket, katonákat küldenének az ukrán–orosz frontra. A költő nem tudhatta, nem élte meg, hogy ezek az intellektuellek, a Galilei-körösök vagy éppen Krasznojarszkban, abban a fogolytáborban, ahol ő is raboskodott, ott volt két magyar újságíró, Kun Béla és Szamuely Tibor, akik a kommunista világforradalom nevében a bolsevikekhez csatlakoztak, majd a Lenintől kapott dollármilliókkal kirobbantották az 1919-es véres Tanácsköztársaságot. Gyóni Géza, aki életét áldozta fel a rajongva szeretett hazájáért, ha tudta volna, hogy két katonatársa rengeteg pénzért, a hatalomért elárulta a hazáját a nyugatnak, és részesei lettek Magyarország feldarabolásának, talán nevesítette volna az intellektueleket. Maradjunk annyiban, nem tudta, de megérezte.
Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, mi több, az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.
Molnár Ferenc haditudósítóként egyszerűen fogalmaz Galíciából: „Ölünk, gyilkolunk”. Ez a tőmondat minden magyarázat nélkül is drámai. Molnár nem otthonról, egy kávéházban, újság olvasás közben, egy konyak mellett drukkol a hős magyar honvédeknek, hanem maga is átéli az eddig soha nem tapasztalt háború borzalmait. A Hofmann-hadtestnél című írása így fogalmaz:
Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha... Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írni akarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek...
Nem halottsápadt, hanem csukaszürke, nemrég még suhancok rettegtek a srapnelek zúgása között. Milyen érdekes? Tíz évvel a Nagy Háború kitörése előtt a frontra kiküldött haditudósító megérezte a háborút, a harcok keserű ízét. Molnár Ferenc 1916-ban már nemzetközileg is ismert író, hiszen 1906-ban megjelent folytatásokban A Pál utcai fiúk című ifjúsági regénye. Hatalmas sikere lett. Pedig a történet egyszerű: a Pál utcai fiúk harca, küzdelme a vörösingesek ellen a grundért. A kis Nemecsek Ernőnek köszönhetően, aki betegen is részt vett a hadakozásban, végül is a Pál utcai fiúk győzelmével ért végett. Nemecsek azonban hiába halt meg, mert a gyerekparadicsomban, a grundon végül házak épültek.
A kérdés mindig az, hogy az ember nemecsek legyen, kis kezdőbetűvel, és haljon meg az igaz ügyért, vagy kövesse el az élet szokásos árulásait és élhessen tovább... A kegyetlen valóság mégis az, hogy a kisbetűs nemecsekeknek nem jár köszönet, mint ahogy a hazájukért, az életüket feláldozó kiskatonáknak sem. Azt gondolják, hogy igaz ügyért halnak meg, miközben a háttérben meghúzódó milliárdos pénzemberek, politikusok, háttérhatalmak vagyonát gyarapítják.
Az író, a költő, a művészember különlegesen érzékeny lény, így az erőszak, a kegyetlenség hatványozottan jelenik meg előtte, a háború összefüggéseit mindig élesen látják, megszabadulni nem tudnak tőle, sokszor ebbe bele is halnak. Ennek sajnos számos példáját láttuk az első és a második világháborúban. Persze több magyar író a Nagy Háború kitörését kezdetben üdvözölte, magyar részről igazságosnak tartotta. Kosztolányi Dezső a háború kitörése előtti napokban, 1914. július 25-én egész délutánját a Világ szerkesztőségében töltötte. Ezt érzékelte:
Csöngött a telefon, órák hosszáig... Kitéptük egymás kezéből a kagylót és kiabáltunk a tölcsérbe: Háború, háború, háború... titkon mindnyájunkban élt a hit, hogy ami megtörtént, még kocsonyaszerűen rugékony, még nem szilárd valóság. Csak a fejünk tudta, hogy az idők sodrába kerültünk. A testünk még nem. „Történelmi kor”... „világok harca”... „milliók fegyverben”... ezek még csak cikkek címei voltak. Hozzá kell szoknunk a történelemhez is.
Kosztolányi persze ehhez a háborús történelemhez sohasem szokott hozzá. Ő tanult a Nagy Háborúból. Jóval később, a második világháború kitörése előtti években, 1935. augusztus 25-én, Háború című esszéjében már ezt írja:
...Főkép az a hidegség borzaszt el, mely a háború gyors dühkitörését egy hosszú, biztosan kiszámított, óraműszerűen működő pokolgéppé varázsolja. Nincs többé esztelen és szenvedélyes háború... S ez dermesztő. A huszadik század embere a maga párnázott otthonában, viszonylagos kényelmében, villanylámpájánál és hangszórójánál éppoly nyersen, káprázat nélkül láthatja a valóságot, az ösztönök ördögi táncát, mint valaha az ősember.
Micsoda? A rádió hangszórójánál? Szegény Kosztolányi. Mi már televíziós élő közvetítésben láttuk az Öbölháborút, a World Trade Center lerombolását, Irak elfoglalását, Afganisztán lerohanását, Oszáma bin Láden kivégzését. Sőt, ott vagyunk nézőként a fotelből nézve az orosz–ukrán háború mindennapjaiban, százezrek lemészárlásában vagy az izraeliek palesztin népirtásában.
Igaza volt Kosztolányi Dezsőnek, a múlt század nagy polgári költőjének, írójának. A XX. és XXI. század háborúi a dermesztően kegyetlen, gépies gyilkolásokról szólnak. Ezt akkor írta meg, amikor Adolf Hitler már német kancellár volt, a fasiszta Mussolini dühöngött Olaszországban, Sztálin a Szovjetunióban kiirtotta a szovjet tábornokok, tisztek színe, javát, hűséges kommunistáinak többségét: hidegen, szenvtelenül és kegyetlenül. Ez az, amit Kosztolányi dermesztőnek nevezett.
Az első világháborúban több mint 9 millió katona esett el, 5 millió polgári áldozattal, akiket a bombázások, az éhínség vagy a járvány vitte el. 21 millió katona sérült meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia embervesztesége 3 millió 477 ezerre tehető. Magyar katonából 660 ezren estek el a Nagy Háborúban.
De térjünk vissza egy olyan íróhoz, Somogyváry Gyulához, Gyula diákhoz, aki nemcsak megírta az első világháborút, de végig is harcolta, sőt, részt vett a Rongyos gárdával Sopron és több magyar falu visszafoglalásában is. Ő hitt az igaz ügyben, a történelmi Magyarország megvédésében: a Virágzik a mandula, És Mihály harcolt, És mégis élünk regényei ezt példázzák. A Dal, amelyet nem daloltak végig című lírai hangvételű kisregény megírása egyfajta ébredést is jelentett a harcoló Somogyváry Gyulának, aki egy ideig maga is foglyául esett a háborús pszichózisnak. Hogyan is kezdődik a mű? :
Vonat, Robogó, ringó ritmusok..., És hátul egyre dübörög, harsog a bakanóta... No meg az a hit, hogy karácsonyra otthon leszünk.
Azóta persze tudjuk, hogy mindez nem így történt. Rendszeresen jelennek meg százával olyan megrázó hirdetések, mint például a Budapesti Hírlapban:
Ki tud róla? Székács János tart. zászlós, aki a 29. menetzászlóaljjal ment a frontra 1915. május 12-én, nem ad életjelt 1915. július 8-a óta. Aki tud róla, értesítse aggódó anyját, özv. Székács Imrénét, Sebespuszta, posta: Nagyszilvás.
Somogyváry Gyula így emlékezik meg Székács János zászlós, katona társáról:
A Haláldombon (Monte San Michele hegye, magyar katonák nevezték „Haláldombnak”) dobolt a gránát. A bosnyák ezred véres rongyai mind ott hevertek szerteszéjjel..., Haragtól kínzott bakák rohantak velünk, éhes szuronyok szíveket kerestek..., S abban a véres zűrzavarban, eszeveszett rohanásban, frissen és csillogó szemmel lihegett a Zászlós: – Pajtás! Csillagok rohannak, így az égen, hulló, szikrázó nyári csillagok!... Aztán már semmit sem hallottam. Túlnanról vadul, kétségbeesetten dadogtak a gépfegyverek...
Az értelmetlen harcnak a vége az lett, amit keserűen énekelt egy honvéd:
Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam, / amikor a harcot könnyezve otthagytam. / Katonagúnyámat az osztrák letépte, / amért a két karom a hazáját védte. / Így fizetett érte...
A sors iróniája, hogy Gyula diák – vitéz Somogyváry Gyula –, a nagy krónikás, egykori országgyűlési képviselő, aki végigharcolta az első és a második világháborút, épségben megúszta. A kommunizmust, a Rákosi-diktatúrát azonban nem élte túl. Kistarcsán, az internáló táborban 1953 júliusában, 58 éves korában gyanús körülmények között elhunyt.
Kétségen kívül a magyar költők közül Babits Mihály fogalmazott a legegyértelműbben 1916-ban, a Húsvét előtt című versében:
...hogy elég ! hogy elég ! elég volt ! / hogy béke ! béke ! / béke ! béke már! / Legyen vége már!
Az első világháború kitörésének okairól és számunkra gyászos végéről Herczeg Ferenc, Tisza István miniszterelnök barátja írt legszemléletesebben az Emlékezései című könyvében:
...a bécsi minisztereknek határozottan imponált saját férfiasságuk, midőn arra készültek, hogy millió fiatalember a lövészárokba küldjenek. És a grinzingi kocsmákban mindenütt a Prinz Eugen-marsot játszották, éppúgy mint a pesti kávéházakban a Rákóczi indulót. Tisza István tudatában volt annak, hogy a véres leszámolásnak a monarchia türelmetlen örököseivel be kell következnie...
Ő már az 1889-es véderővitában azt mondta:
készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élet-halál harcává.
A tizenhat évig tartó obstrukció azonban ezt megakadályozta. A legyengült hadsereg láttán a nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal. Mint írja Herczeg:
A nemzetiségek tudták, hogy a főherceg-trónörökös, akihez bejáratosak voltak vezéreik, teljesen az ő emberük és gyűlöli a magyarokat.
Ferenc Ferdinánd idevágó mondata akkor közismert volt:
Ha a nemzetiségek is átmennek a nagymagyar táborba, akkor minden elveszett!
Ugyanis a Szent Korona jövendő viselőjének az volt a rögeszméje, hogy a Monarchia integritását a csehek és a románok fogják megvédeni a magyarok ellen.
Akkor is voltak jó magyarok. Nem véletlenül jegyzi meg az írófejedelem 1939-ben, a második világháború előestéjén:
...szokássá vált, hogy elítélő hangon nyilatkoznak arról a régi magyar nemzedékről, amely a háborút csinálta. A háborút nem magyarok csinálták, mert a szarvasbika sem rendezi azt a vadászatot, amelyen terítékre kerül. A háborút azok csinálták, akik már évekkel a szarajevói merénylet előtt megosztoztak Magyarország bőrén és húsán.
Herczeg Ferenc szavain érdemes elgondolkodni.
(Folytatjuk)
Vezető kép: Magyar gyalogos katonai alakulat menetel az I. világháború idején. A felvétel készítésének pontos helyszíne és dátuma ismeretlen. MTI Fotó: –
