Puzsér elviccelt(?) comingoutja
Jószerével lehetetlen zöldágra vergődni vagy akár csak rendesen ellenni egymás mellett a passzív-agresszív hazudozókkal. Tapasztalatból tudom, mennyire nehéz, ha az ilyen áldozatpozőr egy családtag, akit nem választhat meg az ember; habár a Puzsér–Ábrahám ügyet elnézve, akkor sem lehet kimaradni az ilyen alakból, ha idegen. Még aggasztóbb, hogy az utóbbi egy-két évtizedben etalonná vált ez a viselkedésforma, tele lett ilyen figurákkal a világunk, sőt, olykor tömegek rajongják őket meg az eltorzult személyiségüket.
Az eltorzult személyiségek persze nemcsak úgy idepottyannak közénk, és a jelenség megfejtése nem az, hogy „ha létezik Isten, miért engedi ezt?”. Az ilyen beteg lelkek létrehozásáért keményen megdolgozik a társadalom.
Meglepő lehet Puzsér comingoutja, de ha belegondolunk, logikusan illeszkedik a képbe. Persze, tudjuk, elviccelte, meg irónia, de mégiscsak egy homoerotikus vallomással van dolgunk, amelynek – ha vicc, ha nem – a legnehezebb részén már túl van a tulajdonosa: kimondta a nyilvánosságban.
Puzsér a gyerekkori traumák elfedésére kialakult pótcselekvések széles arzenálját vonultatta fel eddig is, így egyáltalán nem lógna ki a sormintából, ha minderre a homoszexualitás tenné fel a koronát.
A gyerekek legfőbb kapaszkodói a szüleik, így ha részükről éri őket sérelem, az tulajdonképpen feldolgozhatatlan. A helyes minta (többnyire apakép) hiánya, a bizalmatlan légkör, a bántalmazott, a nem vagy nem jól szeretett, a szülőt általában válás, ritkábban haláleset miatt elveszítő gyerekek súlyos lelki sérüléseket hurcolnak magukkal egész életükben. Rossz kötődés miatt bebukó párkapcsolatok (ezekben újabb, sérülő gyerekekkel), kudarcos magánélet, alkoholfüggőség, drogfüggőség, egyéb szenvedélybetegségek, illetve nárcizmus és pszichopátia a legjellemzőbb kísérő devianciák ezekben a képletekben. Az ilyen, sebezhető gyerekek életében jelenik meg esetenként a szodómia-díler is, aki vigasznak, törődésnek, szeretetnek álcázva, apránként ráveszi a fiatalt a homoszexualitásra. Ha Puzsér őszintén végignéz ezen a devianciasoron, akkor alighanem bőszen strigulázhat, ami – lássuk be – nem oszlatja el a gyanút, hogy talán nem vicc ez a vicc.
Vallásos önigazolás-keresés
Sokkal több felelősséggel és alázattal kellene hozzáállnunk a szegény és jól szituált gyerekeket egyaránt érintő traumák megelőzéséhez. Az ezekből eredő devianciák mostanra tömegessé váltak a társadalomban, és már tapasztalhatjuk a romboló hatásukat.
A termékeny viselkedésmintákat nem ismerő, követelőző, túlérzékeny, hisztis, folyton veszekedést nyitó, de a konfliktusokat kezelni nem tudó emberek már most is zavarba ejtően sokan vannak, és egyre többen lesznek.
Lépten-nyomon beléjük botlunk, utánuk fogjuk meg a kilincset, megjelennek ügyfélként például a pékségben, vagy szolgáltatóként a pult másik oldalán, megnehezítve a többiek életét. Mostanra már a visszaigazolást is megkapják, hiszen az ugyanilyen jellemvonásokkal felbukkanó idoljaiknak elhiszik, hogy minden rendben van velük. Pedig ezekkel az idolokkal sincs. Egész életükben önigazolás után kajtató médiafenegyerekek és bennük a saját önigazolásukat vallásosan meglátó kommentszekciók krónikus egymásra találása ez.
És nincs fogás a betegen.
Éppen csak kibontakozott Puzsérnak az Ábrahám-ügye, amikor azon lendületből belekötött Ceglédi Zoltánba, Hont Andrásba, sőt még Konok Péterbe is. Ez az ember nem kritikus, hanem konfliktusfüggő, hogy aztán passzív-agresszíven mindig eljátszhassa az áldozatot – ezért kellenek neki a megtámadott gazdatestek. Bármennyire alá volt dúcolva érvekkel a Hajdú Péter elleni hadjárata, valójában már akkor is annak a lélekkórtani képletnek a bimbózását láttuk, amely mostanra virágba borult.
Báncsák a Robit!
A passzív-agresszív emberről olyan kép él önmagában, mint akit igazságtalanul bántanak, ő az áldozat. Ezért bármeddig elmehet, bárhogy gyalázhatja a másikat, bármit hazudhat róla. Saját torz személyiségét jól fejlett igazságérzetként éli meg az ilyen eszközök bevetésekor. Puzsér nyilvánosságra hozta a pofon vágatlan hangfelvételét, amelynek a címéből előbb eltűnt a „vágatlan” szó, majd újra visszakerült. Nagyon nagy szerencsétlenség amúgy, hogy a felvétel videó része megsemmisült, és így csak egy vágatlan vágott vágatlan hangfelvétel maradt belőle.
Korábban még nevezhettük jóhiszeműen műveletlenségnek Puzsér magabiztosan ordított butaságait magyarságról, történelemről, kereszténységről vagy a repülőgépek fogyasztásáról.
Amióta viszont minden erejével beleállt a politikába, és ennek fő eszköze az Orbán Viktorhoz köthető vagy általa kötött emberek beefelése (Ábrahámtól Dopemanen át Ceglédiig), azóta ez bizony nem műveletlenség, hanem előre megfontolt hazudozás. Ha lépten-nyomon hazudozik a közéleti veszekedéseiben, miért pont a pofon-ügyben ne tenné?
A betegen tehát nincs fogás – ez szülte a pofont. Meg persze nem oldotta a helyzetet, hiszen Puzsér rögtön provokált tovább, az ilyen eszelősöknél ez csak olaj a tűzre. A helyzetnek viszont nincs jó egyéni megoldása. Csak kollektív megoldása lehet: nem ülünk fel a hétköznapi passzív-agresszív diktátoroknak, a követelőző áldozatpozőröknek, nem vesszük komolyan a pitiáner játszmáikat, és legfőképpen, nem engedjük át nekik jólneveltségből a társadalmunkat.
