Amikor már kommunistának se jó a baloldal
Van egy olyan politikai folyamat, amelyben Magyarország kivételesen nem másolja a nyugatot, hanem irányt mutat annak: ez a (posztmaterialista) baloldallal szembeni társadalmi szkepszis széles, osztályokon átívelő jelensége. A dolog szépséghibája, hogy Európában viszont éppen az ellenkezője volt megfigyelhető, a liberális-globalista erőkkel szemben kialakulóban van egy olyan átfogó kiábrándultság, amely az elmúlt egy évben egy sor meglepőnek mondható eredményt hozott az uniós tagállamok választásain. Gondoljunk csak a Hollandiában(!) relatív többséget szerző Wildeersékre, vagy a Macron elnök trónját meginogtatni képes Nemzeti Tömörülés EP-, és nemzetgyűlési időközi választásokon elért eredményére. Mindezek azonban jobboldali válaszok a baloldal láthatóan elégtelen politikájára, amelyet még természetes folyamatnak is tekinthetünk. Az viszont már sokkal érdekesebb, hogy a baloldal kritikája már baloldalról is megérkezett például Németországban, ez pedig, lássuk be, nem meglepő fordulat a jelzőlámpa-koalíció eddigi tevékenységét szemlélve.
Mielőtt a kritikusokra kitérnénk, érdemes felidézni, hogy a bal-jobb osztat olyan politikai törésvonal, amely markánsan a 19. században, az ipari forradalom kiszélesedésével vált az éledező bázisdemokráciák két legfontosabb táborává. S bár alapvetően a baloldaliság kifejezést a tőke-munka ellentétben a munkásosztályt képviselő politikai erőt érthetjük, ez a felosztás bő egy évszázad elteltével már nehezebben értékelhető – nem beszélve arról, hogy a jobboldali, ad absurdum keresztény-konzervatív politikának is része volt a munkásosztály képviselete, emlékezetes XIII. Leó pápa keresztényszocializmusról értekező enciklikája, amely éppen a klasszikus szocializmussal, valamint a kommunizmussal szemben foglalt állást. Végső soron tehát a baloldaliság számos egyéb értéket olvasztott magába, ilyenek az emberi jogok széleskörű védelme– amely alapvetően szintén a keresztény-konzervativizmus alapértéke –, a polgári jogok szélesítése, amelynek alapvető mozgató rugója, hogy "legyen minden szabad, ami más jogát nem sérti". Ez az a töréspont, amelyen a baloldal az utóbbi pár évtizedben túllépett.
Utóbbi kitétel ugyanis a posztmaterialista baloldal politikájával teljesen összeegyeztethetetlen. Míg a progresszív baloldal kreált, természetes állapotukban nem, vagy nem társadalmi csoportként létező entitások halmazait próbálja olyan jogokkal felruházni, amely az adott jog szellemével teljesen összeegyeztethetetlenek. Ilyen, a baloldalon ritkán kritizált melegházasság intézménye. A házasság egy szakrális, vallási eredetű aktus, amelynek lehetséges szereplői (1 db férfi és 1 db nő) világosan le vannak fektetve mind a jogszabályban, mind az annak alapul szolgáló vallási rítusokban. A meleg párok természetesen ettől függetlenül élhetnek párkapcsolatban, ezt azonban a nekik fenntartott jogi kapcsolati formában tehetik meg. Egyel profánabb és talán a baloldali közösségekben is megosztó kérdés, hogy kik mehetnek be egy női mosdóba? A klasszikus baloldali értékrendszerekben sehol nincs, hogy férfiak is, a nemek közti különbségek felszámolásáról – pontosabban azok kvázi eltörléséről – csak Marx értekezett, de akkor tegyük fel baloldali barátainknak a mentőkérdést, most akkor ők milyen ideológiában is hisznek? És ha előbbi példában nem is érezzük a passzív oldali jogsérelmet (pedig van), akkor azért az utóbbiban mindenképp feltűnik, hogy valami nincs rendben.
A baloldal óriási nagy problémája éppen az, hogy a '90-es évektől soraikban burjánzó szellemi nihilben olyan mértékig képtelenek voltak a megújulásra, hogy a progressziót nem strukturált fejlődésként, hanem légből kapott, kapkodó társadalommérnökösködésnek értelmezték, s azóta lelkesen gyakorolják ezt a szakmát. Csakhogy a társadalmi csoportok a progresszió nevében való egymásnak eresztése, az online cenzúra, a (keresztény) vallási jelképek tiltása, a korlátozás nélküli migráció, és az abból keletkező biztonságpolitikai kockázat éppen a liberalizmusból eredő polgári jogok sérülését jelenti. Ez pedig a baloldali szavazóknak rég feltűnt. És előbb-utóbb néhány baloldali politikusnak is. Na persze nem itthon, hanem például Németországban.
A szélsőbaloldali Sahra Wagenknecht például nemrég arról beszélt, hogy a demokráciára nézve a legnagyobb veszélyt az „életstílus baloldaliak” jelentik, akik újrafelhasználható poharakban tejeskávét szopogatnak, miközben biokáposztát vásárolnak a berlini termelői piacon. Az ilyen jómódú, környezetbarát városi bohémek az általuk „erkölcsileg kifogástalannak” tartott nézeteket vallják Ukrajnától a klímaváltozásig mindenről, majd drákói buzgalommal ráerőltetik ezeket a hiedelmeket a hétköznapi emberekre.
Ennél tökéletesebben talán nem is lehetne összefoglalni a progresszív baloldal jelenlegi szellemi tengődését. Persze Wagenknechtre egyből rásütötték, hogy szélsőjobboldali, mert a korlátlan migrációt is kritizálni merte. Pedig egyébként egy ortodox kommunista. Valójában éppen azt kritizálja, hogy a jelenlegi baloldal még kommunistának is kevés. Vagy talán túl sok.
Fotó: MTI/EPA/Getty Images pool/Andreas Rentz
