Radikális döntések, totális háború

Rácz András író cikke

A modern hadtörténetben nem nehéz példát találni a radikalizálódásra. Inkább az a ritkaság, amikor az egyre romló fronthelyzet nem ösztönzi mind nagyobb és nagyobb, s végül irracionális mértékű erőfeszítésre a hátországot. A legtöbb esetben az észszerűségen túli mozgósítás együtt jár a szabadságjogok felszámolásával, sőt a terror megjelenésével és mindennapivá válásával is. Ahol ugyanis a hatalom nem indul el a diktatórikus megoldások felé, ott nyilvánvalóan fellép az ellenzék megpróbálva józan keretek között tartani a háborús áldozatvállalást. De, ha a rezsim az utolsó emberig akar harcolni, ha a kormányzat minden talpalatnyi földet körömszakadtáig akar védeni, ha a hatalom csakis a győzelem vagy halál dichotómiáját látja, akkor gyakran mindent, valóban mindent feláldoz a reményért.

Nem lenne elegáns a náci Németország utolsó hónapjaival példálózni, és talán az 1917-től 1922-ig tomboló oroszországi polgárháború emlegetése sem volna helyénvaló. De esetleg az amerikai polgárháború vagy a francia jakobinusok forradalmi elszántsága mintát kínál ahhoz, hogy lássuk, mivel jár a teljes mobilizáció. A hozzáértők szerint a radikális mozgósítás legfontosabb eleme minden lehetséges erőt a frontra vezényelni. Amikor a déliek kiterjesztették a hadkötelezettséget a tizenévesekre és az aggastyánokra, az a mondás járta: a Konföderáció kirabolta a bölcsőt és a sírt. Pedig a tizenkilencedik század derekán, Amerikában nem is merült föl az, amit most Ukrajnában fel-fel vetnek egyesek: a nőket és a tizenhat-tizennyolc éveseket is szükséges lenne bevonni a háborús erőfeszítésekbe. Nem is beszélve arról, hogy a különféle betegségekkel, fogyatékokkal élők már kikerültek a védett csoportok közül. Mindezenközben a mozgósítás egyre erőszakosabbá válik, s ez a tény átvezet a totális háború második jellemzőjéhez, az állampolgárok százszázalékos felügyeletéhez.

Ukrajnában éppen úgy, mint az összes radikalizált háborús társadalomban a hatalom teljes ellenőrzésre törekszik polgárai felett. A toborzásokkal kapcsolatos ukrán hírzárlat, a szabad sajtó elnémítása, az egyházi-, egyesületi- és pártélet szigorú kontrollja szinte természetes egy ilyen helyzetben. Ritkábban esik szó az elmék fölötti uralom megszerzésének másik eszközéről, a fényes jövőt is kínáló propagandáról. Ilyenkor csodafegyverekről ábrándozik az irányított sajtó, meg persze arról, hogy a nehezen kivívott győzelem után milyen nagyszerű idők köszöntenek majd az országra. A jakobinusok afelől igyekeztek meggyőzni a franciákat, hogy a győzelem elhozza az ész uralmát, meg a világforradalmat, a déliek arról ábrándoztak, hogy az új amerikai állam az európai konzervatív monarchiák kivételes partnereként száguld majd a gazdasági sikerek felé, a hazai nyilasok a magyarok eurázsiai birodalmáról szőttek délibábos fantazmagóriákat, s persze az ukrán agitációból sem hiányzik a szép jövő ígérete. Zelenszkij elnök győzelmi terve szerint ukránok katonák fogják uralni egész Európát az amerikaiak helyett.

Szerepel a totális háború eszköztárában az is, hogy a kormányzat valamennyi rendelkezésre álló erőforrását alárendeli a háborús céloknak. A vészhelyzeti költségvetésből hiányzik minden oktatási, egészségügyi, szociális kiadás, nem vagy csak csökkentett összegekben fizetik ki a nyugdíjakat és egyéb járadékokat, az állami vagyon pedig kalapács alá kerül. A francia forradalom és a napóleoni idők történetének fényes lapjain nem szokott szerepelni, de 1792 és 1815 között lefolyt hét koalíciós háború rendezte át a nemzeti vagyon tulajdonosi hátterét, és teremtette meg azt a konjunktúrát, amely a francia burzsoáziát államalkotó gazdasági erővé emelte. Ukrajna azonban nem remélheti a nemzeti tőke kialakulását a háborútól. A nemzeti vagyon értékesítése során – tőkeerős ukrán polgárság híján – a külföldi befektetők kerülnek, illetve már kerültek is ügydöntő pozícióba. Zelenszkij elnök győzelmi terve az eddig is nyilvánvaló folyamatokat emeli a kormányzat háborús erőfeszítéseinek centrumába, s ajánlja föl a „partnerországok” érdekcsoportjainak Ukrajna természeti, mezőgazdasági és ipari értékeit.

A radikális háborús mozgósítás azonban minden reménykeltő lehetősége ellenére is szörnyű hazárdjáték. Minden ország, amely a fegyveres konfliktust totális háborúvá fejleszti azzal kénytelen szembenézni, hogy az egész ország mozgósítása az egész országot célponttá teszi. A totális mozgósításnak nem az a legszörnyűbb következménye, hogy minden anyagi és emberi erőforrást a legkíméletlenebb elszántsággal rendelik alá a háborús erőfeszítéseknek, hanem az, hogy mindkét harcoló fél számára eltűnik a határvonal a civil és a katona között, a front és a hátország között. A totális háború nemcsak a totális mozgósításra rákényszerülő ország egészét rántja bele a háborúba, de éppen az ország egészleges háborús erőfeszítései miatt, a fölényben lévő felet is arra kényszeríti, hogy a polgári létformákat is támadja.

Sherman tábornok1864 második felében csapataival megindult a Dél éléskamrája, Georgia ellen. Miután elfoglalta a Konföderáció fővárost, Atlantát, lerombolta a várost, majd csaknem ötszáz kilométeren keresztül nyomult előre felgyújtva, elpusztítva, kirabolva mindent, ami a széles sávban felvonuló hadsereg útjába került. A tábornok úgy vélte, nagyjából százmillió dolláros kárt okozott a délieknek. (Az összehasonlítás kedvéért érdemes megemlíteni, hogy Egyesült Államok1867-ben 7,2 millió amerikai dollárért vásárolta meg Alaszkát az Orosz Birodalomtól.) A pusztítás mértéke és gyorsasága megdöbbentő volt a kortársak számára, noha Sherman igyekezett megkímélni a „hard war”-tól a lakosságot. Nem volt ennyire finnyás a maga totális háborújában néhány évtizeddel később a brit hadvezetés, amely a búr ellenállást támogató dél-afrikai lakosság ellen folytatott kíméletlen hadjáratot a második búr háború (1899–1902) során. Nem folytatom, mert a huszadik században már alig akad olyan háború, amelyben ne lett volna célpont egy-egy hadban álló ország teljes infrastruktúrája és civil lakossága.

A kurszki kaland bukása után lemondott, illetve az azóta leváltott gazdasági és politikai vezetők sokasága jelzi: széles tábor ellenzi Ukrajnában az amúgy is kétes kimenetelű küzdelem totális háborúvá fejlesztését. Egyelőre azonban a radikálisok kemény kézzel uralják a döntéseket. Hogy azonban mit nyerhet a kijevi kormányzat azzal, hogy az ország és a nemzet jövőjét is feláldozza, ha nem is a győzelem, de a hosszú távú kitartás érdekében, azt nehéz felmérni.

Vezető kép: Emberek az elesett ukrán katonák emlékére elhelyezett zászlók mellett a kijevi Függetlenség terén 2024. augusztus 14-én. MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko