Az utolsó békeév
A szokottnál is harcosabb, aljasabb és általánosságban véve is kellemetlenebb EP- és önkormányzati kampányévet követően 2025-re fordulva aki a politikával foglalkozik, mindenki békeévre vágyik már. Az elkövetkező esztendő azonban személyes bánatomra sem lesz az, az azt követő pedig mégannyira sem. De tényleg, emlékszünk még az utolsó békeévre? Fukuyamai tévedés lenne azt gondolni, hogy a Márki-Zay Péterek és Joe Bidenek bukásával véget érne a politikai harc.
Volt egyfajta várakozás a levegőben 2022 április negyedikén. A választás másnapján még talán a győztes kormánypárti erők sem dolgozták fel, hogy mekkora politikai vereséget szenvedett a mindenféle valutákban érkező támogatás, az egészpályás médiakampány és birodalmi hátszél ellenére a baloldal. Azt hiszem mind a jobboldaliak, mind a belpesti értelmiség azon része, akik nem megvettségük, hanem puszta lényegük okán támogatja a baloldalt, joggal vélekedett úgy, hogy a politika véget ért Magyarországon, az óellenzék és szatellitjei pályán kívülre kerültek és végleg megsemmisültek. Mint azóta kiderült, utóbbiban közösen volt igazunk.
Hogy mégsem lett teljesen igazunk, önmagában természetesen nem feltétlenül sajnálatos fejlemény. Egy polgári érzületű politikai közösségnek értékként kell tekintenie arra, ha valaki érdemi alternatívát kíván, jól konstruált alapon száll vitába a közösséggel. Minden politikai eszmének, irányzatnak, ideológiának, vagy akár kormányzatnak, és azon belül az egyes vezetőknek is elemi érdekük, hogy serkentő külső ingerek érjék, amelyek az emberi tökéletlenségből adódó hibák kijavítását ösztönzik azáltal, hogy rávilágítanak a legjobb szándékkal is vétett hibákra. Minden rendszernek szüksége van egy konstruktív ellenzékre és a vitára. Hiszen ha igazunk van, a végén úgyis nyerünk. Ha pedig nincs, akkor minek csináljuk, amit csinálunk?
Bár a fenti kijelentés merően idealistának tűnhet annak fényében, hogy milyen lett a kihívó, aki maradt nekünk. Kinek, mit intézett az operatív tisztje, ugyebár. A magyarpétereket helyükön, és a megfelelő értékrendek mentén kell intézni, és nem politikaalakító tényezőként kezelni. A patológiás eseteknél is a kiváltó okot kell megszüntetni, nem az embert kell krumplivá változtatni. Ugyanígy nem lehet egy polgári értékrend alakítója – még ha csak külső befolyásolóként is – egy olyan ember, aki ezt az értékrendet vállaltan és önszántából hátrahagyta. A vele való foglalkozás innentől tehát a polgári értékrenden kívüli világ témája, s mint ilyen, az alapvető politikai irányvonalak meghatározásán, vagy a politikai közbeszéd érdemi tárgyán kívüli ügy.
A probléma azonban éppen ebből a helyzetből adódik: mi történik, ha egy ilyen erő mögött adott esetben kimutatható politikai támogatás jelenik meg. Ezek alapján nem kellene foglalkozni 30 százaléknyi választóval sem?
A válasz pedig pontosan az ellenkezője. Ezeknek az embereknek egy olyan ellenzéki vezetőt kell találniuk, aki képes a fragmentált érdekcsoportok érdekaggregációjára, és amely képes ezt emberi nyelven, kulturálisan elfogadott, törvényileg megengedett formában kommunikálni. Amikor (vagyis inkább ha) ez megtörténik, akkor lehet(ne) szó békeévekről a politikában. Ehhez azonban olyan ellenzék kell, amely önerőből, de nem öncélúan, magyar emberek megbízásából és a magyar emberek bizalmával politizálnak. Valójában ez a forgatókönyv a most okkal, vagy ok nélkül dühös ellenzéki szavazók legnagyobbik hányada számára is előnyösebb volna, mint egy férfiasságában csalódott, mérgét azonban tagadhatatlanul jól artikuláló személy dühével való azonosulás.
Ugyanakkor ezek a politikusok ha el is indultak, hamar kiszorultak a pályáról. Meglepő módon, mindez nem is feltétlenül a politikai ellenfeleiknek köszönhető. Hiszen a dühös, hangos emberek a politikában azért dühösek, mert csak kormánybuktatásra szerződtették őket, de azt nem, vagy nem jól magyarázták el nekik, hogy hogy is kéne ezt csinálni. És azért hangosak, mert e feladatuk mellé szakmai kvalitásaikat jócskán meghaladó forrásokat is rendeltek. Meg persze olyan cégeket és szakértőket, akik a mindenkori „a legutóbbi választás során” is közreműködtek.
Ezekkel a közreműködőkkel és megbízókkal pedig vissza is jutunk ahhoz a kérdéshez, hogy emlékeznek-e még a Kedves Olvasók a legutóbbi békeévre. Talán 2021 volt az, az orosz-ukrán háború előtt? Nem, akkor éppen azt próbálta elmagyarázni az ellenzék, hogy a kormány szisztematikusan mérgezi a lakosságot azzal, hogy védekezik a járvány ellen. 2020? Vicces felvetés lenne. Ha a 2019-es és 2018-as választási évek nem lehettek azok, akkor a 2017-es már biztosan. Csak akkor meg erővágóval mentek kerítést bontani a baloldali jóemberek, hogy szegény szíriai agysebészeket átsegítsék a határon. A különböző uniós eljárások követelése, a gazdasági támadások, metrón vetkőzéseket már fel sem sorolom, a lényeget úgyis értik: az arcok cserélődnek, a séma ugyanaz. Amíg a megbízó nem változik, a leütött sötét gyalogok helyére újakat raknak fel a táblára a soros lépők, és amíg ez nem változik, a háborús évek nem fognak véget érni sohasem. Értsük ezt bármilyen értelemben.
