"Ladyboy"-ok és moaik
Ez azért eléggé adta magát... Mármint, hogy arról írjak, amiről most írni fogok. Mert nem csak egy személyes, régi, bakancslistás vágyam teljesült. Amiért hálás vagyok az Úrnak, hogy lehetővé tette. De az utazásnak akadt egy nem várt, és vélhetően az olvasóközönséget is érdeklő tanulsága: az elmezavar nem ismert akadályt, átér hegyeken és vizeken, nincsenek korlátai... és legfőképp: a jólét az igazi táptalaja. No, nem mintha ez újdonság lenne, de azért a Húsvét-szigeten is ezzel szembesülni... De kezdjük az elején, és így fog felépülni a tanulság is.
Nagynéném 90 éves, ebből az utóbbi 74-et Caracas-ban élte. (Azelőtt néhányat még Nyugat-Európában, ahová még gyerekként, édesanyjával és mostohaapjával menekült a II. világháború után, a kommunizmus elől.) Bár jártam már korábban nála, de most volt a 90. születésnapja, nagyszerű alkalom egy újabb látogatásra. Istene éltesse még nagyon sokáig! Természetesen 90 év az 90 év, de szellemi épsége, frissessége lenyűgöző, világlátása és valóságérzékelése hibátlan. Ebből kifolyólag nem csak nagy tisztelője Doktorminiszterelnökúrnak, de az egész világ- és geopolitikát kiválóan érti.
Mit keres akkor még mindig Venezuelában? Merülhet fel a jogos kérdés. Ott születtek a gyerekei, akik maguk is kiválóan beszélnek magyarul, és bár a három unokatesómból kettő már Európában él, de igazából sohasem adódott komoly lehetőség arra, hogy mindannyian visszatelepüljenek. És hát az a helyzet, hogy Venezuela (és úgy általában Dél-Amerika) valaha még az ígéret földje volt. A világháború után egészen biztosan. Ez persze már évtizedekkel ezelőtt megváltozott, de azért Caracas a 2000-es évekig még mindig egy kifejezetten élhető hely volt. A közbiztonság ugyan mindig is csapnivaló volt, de ha az ember tudta, hogy a város mely részeire nem ajánlatos menni, akkor egy-két kirívó esetet (sajnos történetesen a családban is volt egy ilyen) leszámítva, relatíve biztonságban és stabil középosztálybeli szinten lehetett élni.
Ne feledjük: Venezuela a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkezik; nemzetközi iparági becslések szerint 300 milliárd hordónyi olaj van még a föld alatt. (A második helyezett Szaúd-Arábiának 270 körül, Irán a harmadik, kb. 200-zal.) Ez persze még önmagában nem elegendő: az olajat ki is kell termelni és el is kell adni. Sőt, az sem árt, ha feldolgozó- és finomító kapacitása is van az adott országnak. Egyrészt a készterméket sokkal magasabb áron lehet értékesíteni, mint a nyersolajat.
Ennek köszönhetően lett a világ legnagyobb finomítójával rendelkező India az európai országok egyik legnagyobb olajtermék-beszállítója, akik a híresen nagy mennyiségben található indiai olajat dolgozzák fel saját maguk... ja, nem. Orosz olajat importálnak, amit aztán feldolgoznak, átcímkéznek, és a hibbant, háború- és szankció-rajongó európai országoknak adnak el, „aki hülye, az meg is érdemli” jeligével. És lássuk be: igazuk van. De ez egy másik történet, zárójel bezárva.
Visszatérve Venezuelához, épp a feldolgozó-kapacitás hiánya miatt hiába van rengeteg olajuk, a benzinkutaknál sorbanállás van... ha épp egyáltalán van benzin. Ezt teszi a szocializmus. Az idősebbek még nálunk is emlékeznek rá, a neomarxisták (nálunk Tordai Bence, Karácsony Gergely, Tompos Márton, stb. és az egyetemisták jó része), meg ezt szeretnék bevezetni. Venezuelában mindez az 1999-ben hatalomra került Hugo Chavez-nek, tizenegy évvel ezelőtti halálát követően pedig utódának, Nicholas Maduro egykori buszsofőrnek köszönhető. (Akikért sajnos kicsit Schiffer András is rajong.) Kettejüknek sikerült Venezuelát a térség leggazdagabb országából Dél-Amerika segglukává tenni. Egy darabig még meg tudták venni a lakosságot a literenkénti kb. 15 forintos benzinnel, de miután úgy szétlopták az ország vagyonát, hogy a szomszédos Curacao szigetén található állami olajfinomítójukat is el kellett adni a kínaiaknak, ma már szó szerint benzinhiány van.
Caracas ugyan biztonságosabb lett, mert az összes bűnöző elment Amerikába, ahová a Biden-kormányzat tárt karokkal beengedte őket, a liberálisok tapsvihara mellett. (Merthogy a határvédelem szerintük rasszista dolog.) Frankón: az utóbbi években nagy port kavart gyilkosságok (atlanti egyetemista lány futás közben, houstoni 12 éves lány stb.) elkövetői venezuelai bűnbandák tagjai voltak, akik mellesleg az Egyesült Államokat elárasztó fentanil és egyéb drogok terjesztéséért is felelősek... De basszus, nem is ez a mai téma. Venezuela további politikai elemzése egy külön írást is megérne, de most a lényeg: mivel visszaszorult a jólét, így az emberek sem bolondultak meg úgy, ahogy Európában, vagy pláne az USA-ban.
A következő állomás Paraguay, ahol pedig sosem volt jólét, így ők is megúszták. Mert ha az embernek nap gondjai vannak, de legalábbis valós feladatokat kell megoldania ahhoz, hogy biztosítani tudja a megélhetését, akkor nem kreál magának (ál)problémákat az agya. Paraguay nem is harmadik, hanem inkább negyedik világ, kedves és kedélyes emberekkel. Persze, itt is megjelenik a Latin-Amerikára jellemző kontraszt; vannak kiugróan gazdagok is, de csak a házaikat láttam kívülről, így nem tudom, odabent vannak-e olyanok, akik kutyának képzelik magukat, vagy épp a csillárjukkal készülnek összeházasodni...
Chile azonban már más helyzet. A latin-amerikai országok közül messze a legstabilabb, legjómódúbb, legjobban működő. Bár Salvador Allendének majdnem sikerült úgy tönkretennie, ahogy a félkommunistáknak (Peróntól Kirchnerig) sikerült Argentínát, vagy Chaveznek Venezuelát. De 1973-ban jött Pinochet, Allende öngyilkos lett, Chile pedig megmenekült. Az öreg helikopter-zseni persze ellentmondásos figura, és róla is egy külön cikket lehetne írni... De Chile neki köszönheti, hogy gazdaságilag azóta is rendben van. És ha nem is minősül első-világbeli országnak, de harmadik-világbelinek sem. Santiago már-már európai jegyeket mutat; jó állapotú házakkal, rendezett utcákkal, kiváló tömegközlekedéssel, hatalmas és tömegekkel teli bevásárlóközpontokkal, és nem csak Burger King és McDonald’s van, hanem Wendy’s és Five Guys is... Szóval Chile jó működik, gazdaságilag stabil, az átlagos életszínvonal elég magas, széles középosztállyal, ahol a fiatalok élete valójában elég gondtalan.
Jönnek is szembe egyfolytában, szépen kézenfogva a fiúk az utcán. Jó-jó, ott még nem tartanak, ahol most már Németország is, hogy kutyának öltöztetve, pórázon vezeti az utcán az egyik fiú a másikat (vagy lányt, de ezen a szinten ez már tökmindegy), de fejbevágó volt, hogy mennyi a ratyi. Oké, nincs ezzel gond, ha nekik így jó; mi konzervatívok valódi, klasszikus liberálisok is vagyunk. Mindenki élje úgy az életét, ahogy neki jó, csak ne kényszerítse másokra... és azt se követelje, hogy fogadjuk el normálisnak. Őket emiatt semmilyen bántalom vagy hátrány ne érje; nekünk viszont legyen jogunk bírálni.
És akkor ott van a Chiléhez tartozó Húsvét-sziget.
Ami egyébként tényleg egészen különleges látvány, a híres moai-szobrokkal. 3500 kilométerre a szárazföldtől, tényleg a semmi közepén. A másik irányban 2000 kilométerre van a Pitcairn-sziget a maga kb. 78 lakosával (nem elírás), Tahiti 4200-ra, Új-Zéland kb. 7000-re. Szürreális érzés már maga a landolás is. És lehet, hogy erről a különleges trópusi szigetről, a rejtélyes szobrokról, és az egész feeling-ről megint csak érdemes lenne egy külön élménybeszámolót írni. Moai egyébként a híres húsvét-szigeti kőszobrok neve a helyi (húsvét-szigetinek vagy rapanuinak nevezett) nyelven.
De itt jön a csattanó: a kis vendégházban, ahol megszálltam, egy full tranyó jött szembe reggel. Ő sütötte a kis omlettet a feltartott kisujjú kis kezecskéjével, és ő takarította ki a szobát is. Ami visszajövetelemkor olyan tip-top rendezett volt, nem csak a hátizsákom, a könyvem és a papucsom, de szó szerint a levetett alsógatyám is pont tökéletes ízléssel, művészi látásmóddal elhelyezve a polcon... ilyet még a Ritz Carltonban sem lát az ember. Ilyet csak „ezek” tudnak...
Persze, nyilván nem Rapa Nui benszülött, hanem a szárazföldi Chiléből érkezett a „srác”. De az elmebaj Chilét is elérte. Szívesen mondanám, hogy biztos tök rendes „csávó” amúgy (angolul nem beszélt, úgyhogy nem kerültem közelebb hozzá...huhhh), ugyanolyan ember, mint bárki más...de az az igazság, hogy rohadtul idegesítő volt. Minden mozdulatában, minden megnyilvánulásában, először és mindenekelőtt egy tranyó volt, és csak másodsorban egy alkalmazott, aki történetesen épp a posada vendégeit szolgálja ki. És persze, tényleg ő is ember, és ahogy a többi hasonlót, úgy őt sem megvetni, hanem igazából csak sajnálni szabad a mentális problémáiért. De konkrétan ezt a fajta mentális zavart a jólét okozza.
Furcsa ezt mondani, de a 40 év kommunizmusnak „köszönhetően” nem csak a közel-keleti és afrikai bevándorlást úsztuk meg, hanem ennek az őrületnek az elterjedését is. A társadalmi immunrendszerünk (még) rendben van Magyarországon. Nagyon fontos, hogy őrizzük is meg!
Cisznormális Boldog Új Évet mindenkinek!
Vezető kép: Melegfelvonulást tartanak a chilei fõvárosban, Santiagóban 2013. június 22-én. A parádén több mint 15 ezren tüntettek a homoszexuálisok jogaiért. (MTI/EPA/Ariel Marinkovic)
