Azt kérték, készítsek egy interjút húsvétra...
Nem is olyan régen írtam egy felháborodott cikket arról, hogy egy litván fickó kijelentette, a kárpátaljai magyarokat nem éri jogsérelem, hiszen nem panaszkodnak. Akkor ecseteltem, hogy fegyverrel a homlokunknál nehéz panaszkodni. Kárpátalja most felkapott téma, s mint kárpátaljai magyar egyrészt kötelességem foglalkozni vele, másrészt szívesen is teszem, hiszen fel kell hívni a figyelmet az otthoniakra, arra hogyan érinti őket a háború, hogy élnek túl, hogy szenvednek. Van azonban egy bökkenő: ha ideát nem is, de szülőföldemen még él a cenzúra.
Húsvét van, és mint minden egyházi vagy nemzeti ünnep alkalmával, így most is szeretnénk tudni, hogy hogyan ünnepelnek nemzettársaink a határ túloldalán, egy háború árnyékában. A sárgatúróról, arról, hogyan ünnepeltünk gyermekkoromban két húsvétot egymás után már írtam. És őszintén szólva a nosztalgián és saját frusztrációm kiírásán kívül – ami abból fakad, hogy egy újabb év telik el úgy, hogy nem mehetek haza – sok újdonságtól már nem is írhatnék.
Megpróbáltam. Hiszen felmerült, hogy készíthetnék egy interjút valakivel, aki otthon van, pappal, tanárral, locsolók nélkül maradt lányokkal. Kerestem alanyokat, beszéltem is velük pár szót, de abból, amit elmondhattak, nem készülhetnének hosszú flekkek. Abból, amit nem mondhatnak el, annál inkább. Amiről talán ők maguk is úgy gondolták, hogy nem fontos, nem érdekes, hiszen a mindennapjaik része.
A mindennapok része a pap, aki görögkatolikusból hirtelen pravoszláv lett, hogy továbbra is megmaradjon az egyházi személyeknek járó felmentése (de a miséket még mindig magyarul tartja). A másik, aki megmaradt reformátusnak, ezért már nincs felmentése, de még mindig három faluban tart istentiszteletet, igaz, nem mindig időben, és nem mindig templomban, hogy elkerülhesse az ellenőrző pontokat.
A mindennapok része a nő, akinek a férje, a fia, az apja már külföldön van, ahogy a másik, akinek a férje, az apja a fronton. Vagy a férfi, aki a lakásában bujkál, míg felesége vécét takarít, hogy összeszedjenek annyi pénzt, hogy legalább a lányuknak tudjanak venni egy útlevelet (igen, azt venni kell), de húsvétkor mégis elmennek ételt szentelni, lesz, ami lesz.
A mindennapok része a lány, aki egyedül tölti az ünnepet, mert ha hazamenne az apjához, akkor feltűnne, hogy valaki van a házban, és hadkiegészítő szorgos munkatársai lecsapnának rá az ünnepi prémiumért. Közben a szomszéd fiút keresi az orosz hadifogoly-adatbázisban, már az ukrán hadseregtől nem várhat róla hírt.
A mindennapok része a hagyományőrző kör, ami most éppen Budapesten tart rendezvényt az otthoni népszokások bemutatására, mert minden tagja elmenekült. De sebaj, itt van elég érdeklődő. Akik elmenekültek legalább tőlük kapnak egy falatnyi otthont.
Készíthettem volna interjút. Készíthettem volna egy hosszú beszélgetést valakivel Kárpátaljáról, aki elmondja, hogy nehéz a helyzet, de ők még megvannak és bíznak Ukrajna győzelmében, és abban, hogy mindjárt vége lesz a háborúnak. Készíthettem volna egy rövid cikket abból, amit elmondhatnak. De most fontosabb az, amiről nem beszélhettek.
Fotó: PS (Katonasír Kárpátalján)
