"Nekünk nem kell naggyá lennünk, mert azok vagyunk" – Miért is örülne a nemzeti oldal május 9-nek?

Május kilencedike Oroszország legnagyobb nemzeti ünnepe, még úgy is, hogy nem igazán nemzeti. Értelemszerű, hiszen bármi is az érzelmi hozzáállásunk a dologhoz, a második világháborúban a legnagyobb véráldozatot kétségkívül a Szovjetunió hozta. A vörös birodalom pedig ugye az internacionálé jegyében valami nemzetek fölötti társadalmat akart alkotni (a végén nemzetek alatti lett, de ezt most hagyjuk), a társadalomszerkesztés egyik elengedhetetlen kelléke pedig a közös ünneplés.

A hidegháború alatt ezért a teljes keleti blokknak kötelező jelleggel ünnepelnie kellett ezt a napot. Azoknak is, akiket legyőztek. Mondjuk nálunk ez még mindig kevésbé volt szürreális, mint Kelet-Németországban. A rendszerváltás után azonban a a legtöbb ország lerúgta magáról május kilencedike megünneplésének kényszerét, kivéve a Birodalom magországait (így Ukrajnát, én még középiskolásként is felvonultam a győzelem napjára, mert muszáj volt).

A birodalmi tudat

Itt érkeztünk el ahhoz, hogy miért is fontos Oroszországban ma is a legnagyobb szovjet ünnep. Oroszország egy birodalom. Még mindig az, és egyre inkább az lesz, hála a duginizmusnak, ami lényegében a cárizmus és a szovjet nosztalgia furcsa elegye, úgy, hogy közben mindkettőnél nagyobb hangsúlyt fektet a nemzettudatra. Mert Dugin elvei alapján Nagyoroszország minden népe a maga módján kell, hogy szolgálja a birodalom érdekeit, mert egy birodalom polgárának lenni jó. Szerinte, és lényegében az orosz fősodor szerint is.

Minden jakut, burját, csukcsa, gagaúz, nyenyec és orosz Moszkva védelmét élvezi, cserébe szolgálniuk kell Moszkva érdekeit, kinek kinek tehetsége szerint. Tekintve az Oroszországban élő népek történelmi hátterét, az egymáshoz való viszonyát és Oroszország mai geopolitikai kilátásait ez egy teljesen egyértelmű és számukra működő ideológia.

Számukra...

Ők ugyanis valóban a birodalom népei és jól érzik magukat birodalmi alattvalóként. A nemzetkarakterisztikájukba ez teljesen beleillik. A miénkbe nem, mert mi makacs, gőgös és önálló népek vagyunk, akik fölött uralkodtak már elegen és teljesen elegünk van belőle. Mi magyarok nem tudunk alattvalóként gondolkodni.

Éppen ezért elkeserítő kissé, hogy a magyar jobboldalon mennyire népszerű lett a duginizmus. Ennek is megvan az oka, hiszen tartozni vágyunk valahová, és keressük a követhető ideológiákat, a nyugati alternatíva pedig jelenleg még rosszabb, ezért kézenfekvő alternatívaként működik. Dugin azonban nem nekünk írta a filozófiáját, és ránk nem is lehet alkalmazni. Éppen ezért van szükség valami sajátra. Éppen ezért nem szabad epedve néznünk, hogy milyen jó az oroszoknak, mert ilyenkor ünnepelnek, és ilyenkor tudatosítják magukban, hogy ők igenis nagyok.

Mi kellene nekünk?

Valami hasonló, mégis valami egészen más. Tekintve, hogy az elmúlt száz év, és az azt megelőző ötszáz meglehetősen sokat tett azért, hogy belénk verje a depressziót, kétség kívül szükségünk van egy olyan eszmeiségre, ami tudatosítja bennünk a történelmi nagyságunkat. Ezt azonban ne az oroszoktól várjuk már el! Ne az övéket másoljuk, csak vegyük át, mint példát és alkossuk meg azt a filozófiát, ami a mi önmérsékletünknek, karakterünknek sokkal megfelelőbb.

Mi nem úgy harcolunk az ellenfeleinkkel, hogy összehívjuk országunk minden zugának lakóit és a túlerővel megoldjuk, amit kell. Mi egyszerűen okosabbak vagyunk mindenkinél, és azt is átb@sszuk a palánkon, aki meg van győződve róla, hogy már le is győzött minket. Nekünk az eszünket kell ünnepelnünk, a bátorságunkat és a kitartásunkat.

Nekünk nem Mohács kell, hanem Pozsony!

Az elmúlt másfél évtizedben azért jelentős javulás történt annak tekintetében, hogy az iskolai tananyagokból sem a végtelen önsajnálat áradjon és a Hunyadi-sorozat azt is megmutatta, hogy a művészetekben is be tudjuk mutatni, hogy mi igenis tökös gyerekek voltunk a történelem során mindig. Ez azonban még kevés. Szükség van arra, hogy ünnepeljünk, ne csak megemlékezzünk.

Emlékezzünk arra, amikor nyertünk. Amikor konkrétan a kiirtásunkra tört fél Európa, mi meg beledöngöltük őket abba a mocsárba, amibe valók. Emlékezzünk a sikereinkre, a nemzetünk nagy pillanataira, ne csak arra, hogy hősök voltunk, de elbuktunk, hanem arra is, amikor hősök voltunk és veretlenek.

Ne ünnepeljük május kilencedikét, de ünnepeljük a pozsonyi csata emlékét, ünnepeljük Vértes mezejét, ahol páncélokkal vetettük be a hegyoldalt. Ünnepeljük azokat a vitézeket, akiktől az első feljegyzett káromkodásunk származik:

Nem kell naggyá lennünk, mert azok vagyunk, évszázadokon keresztül legyőzhetetlenek. Csak nem szabad elfelejtenünk, mert mindig akkor buktunk el, amikor elhitették velünk, hogy vesztesek vagyunk.

Fotó: mki;