Ezért lehet utálni Amerikát!
Black lives matter (Fekete életek számítanak) mozgalom támogatói a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen tiltakoznak New Yorkban 2020. június 15-én. Az Egyesült Államokban ekkor már három hete tartó tüntetéshullámot egy afroamerikai férfi, George Floyd halála váltotta ki, aki egy brutális rendőri intézkedésben vesztette életét május 25-én Minneapolisban. (Forrás: MTI/EPA/Justin Lane)
Néha jó felnőni. Különösen akkor, ha abban a buborékban élt vagy él az ember fiatalkorában, ahol azzal etetik: Amerika „a lehetőségek földje.” Pedig valójában csak a fogyasztás szülőhazája. Nemcsak bizonyos termékeket fogyasztanak az ott élők, hanem ideológiákat is. És az ideológia-fogyasztás emberi pszichére olykor veszélyesebb, mint bármely kábítószer, amit Los Angeles zombi-utcáin vesz meg a járókelő. Mindezt maga igazolná a közelmúlt két tragikus sorsú fiatalja, Charlie Kirk és a Black Lives Matter szellemében hívő ukrán nő is, ha beszélni tudna. De már nem tud.
Átvertek engem. Persze nem (csak) most, már régebben, gyermekkorban. Akkor, amikor javában ment – különösen a média részéről – az Amerika-majmolás. Amikor először elvittek a szüleim „mekizni”, a fogyasztás révén a reklámipar, a hely gondosan kialakított szelleme elhitette velünk, hogy „ez már Amerika.” A tévé csak úgy ontotta magából a Heti Hetes-epizódokat – hiszen a család egyik nagy kedvence volt –, ahonnan csak úgy áradt a „bezzeg a nagybetűs Nyugat”-szövegelés, amely párosult a magyar történelmi sikereink lesajnálásával vagy épp kudarcaink kárörvendésével. Nem is olyan rég szembe jött velem a közösségi oldalon egy 2002-es részlet az egyik adásból, amelyben a „méltán híres” Farkasházy Tivadar (vagy ahogy szólították: Teddy) igyekezett viccelődni:
„Történészek kiderítették, hogy Kápolnánál nyertünk, Isaszegnél kikaptunk, Mohács valóságos diadal volt, és nem Búvár Kund fúrta meg a hajót, hanem Búvár Kundot fúrták meg.”
Amikor gyerekként a hasonló minőségű „poénokat” hallottam, midig szégyenkeztem, amiért nem tudtam ezeken nevetni, szemben a tévén keresztül áthallatszódott üdvrivalgással és nevetésáradattal. Aztán felnőttként visszahallgatva megértettem: tetőtől talpig az egész produkció kínos volt, ahogyan a magyarságot a pokol legmélyebb bugyrába akarták kulturálisan is taszítani a rendszerváltás utáni baloldali médiatörténet zászlóshajójának szereplői, s egy számunkra földrajzilag távolinak tűnő, mégis a világpolitikát kényszeresen átrajzoló Amerikát a fellegekbe emelni, s rituálisan „elhozni” Magyarországra – vagy ha úgy tetszik, Magyarország helyére pakolni, mint egy fogyasztói terméket. Mindezt viszont csak felnőttfejjel értettem meg.
Ám fiatalként nem is csoda, hogy mindig is kíváncsisággal gondoltam Amerikára: vajon tényleg olyan mesebeli, mint ahogy azt mondták a tévében? Nagy szerencsémre egyetemistaként lehetőségem volt mindezt kideríteni, és elutazni a „csodált” tengerentúlra egy program keretében. Lényege az volt, hogy az erre jelentkező befizette az oda-vissza repülőút összegének negyedét, a többit, illetve a szállást, kaját és az utazásokhoz szükséges zsebpénzre valót pedig ledolgozta egy nyári gyermektáborban konyhai kisegítőként. A főnök egy benga fekete férfi volt, akit kábítószerezése és a beosztottjai állandó lelki terrorizálásai ellenére soha nem rúgtak ki, mivel megvoltak a kapcsolatai. Talán ez volt az első, amely lebontotta a „nagy csodálatomat” Amerika felé. A többi pedig egymást követte:
- drogos négerekkel néztem egy pillanatra farkasszemet hajnali 2-kor Harlem utcáin;
- naivan szerveztem egy utat Baltimore-ba, mondván, hogy az is nagyváros, és az amerikai főváros mellett van. Ám kiderült, hogy az USA nyolcadik legveszélyesebb városa volt abban az időben, rajtam kívül csak a szállásunk fürdőszobájának csempéje volt fehér a maga 238 négyzetkilométeres körzetében;
- és Chicagóban egy olyan, nem is annyira külső kerületbe jutottam el, ahol mindenki fegyvert viselt, így nem is csoda, hogy hallani lehetett, ahogyan pisztolylövések is eldördülnek. Mint kiderült, a környék annyira veszélyes volt, hogy egy akkori statisztika szerint kétnaponta megöltek valakit.
Amikor hazajöttem, csak arra tudtam gondolni: mindent el kell követni azért, hogy ezt az Amerikát véletlenül se lássam a hazámban. Legyen szó a woke-kultúráról, a jog liberális értelmezéséről, a migrációkezelésről, de a tengerentúlon népszerű fegyverviselés szabályainak lazításáról is.
Bár az amerikai kiruccanás és a fenti gondolatok megfogalmazása 2018-ra eredeztethetők vissza, a mai napig bizonyítja ezek érvényességét a fiatal ukrán nő és a népszerű keresztény véleményvezér, a Charlie Kirk elleni gyilkosság.
A tragikus sorsú, 23 éves gyönyörű nőnek azért kellett meghalnia, mert egy többszörösen elítélt, ám szabadlábon járó-kelő, munkanélküli, hajléktalan fekete utazott mögötte a metrón. Az amerikai bíró úgy gondolta, a gyilkos „mentális beteg”, meg különben is a Black Lives Matter támogatója (groteszk módon a meggyilkolt lány is az volt), így csak az élet „szegény áldozata.” Vagyis szabadon mászkálhat.
Charlie Kirk már más szint. Népszerű volt Amerikában, és közismert volt róla, hogy gyönyörű feleséggel és két kisgyermekkel áldotta meg az Úr. Ahogyan az is, hogy Kirk azt vallotta, elbeszélget a vele egyet nem értőkkel is, hiszen többek között a vitakultúra emeli ki az emberi fajt a barbárságból.
Egy ilyen beszélgetés során találkozott a(z) – elhangzottak alapján minden bizonnyal – transznemű gyilkosával. A tragédia előtti beszélgetés a hírek szerint így zajlott le:
- Gyilkos: „Tudja hány transznemű amerikai volt tömeglövöldöző az elmúlt tíz évben?”
- Charlie Kirk: „Túl sok.”
- Gyilkos: „Tudja, hány tömeglövöldöző volt Amerikában az elmúlt tíz évben?”
- Charlie Kirk: „Beleszámítva vagy nem beleszámítva a bandák erőszakát?”
Ezután Kirk már mozdulatlanul feküdt. Hátrahagyta csinos feleségét, hároméves lány- és egy éves fiúgyermekét.
S ezzel együtt tény, hogy hazánkban is tapasztalhatjuk, ahogyan zajlik a heves vita, és sajnos ezzel együtt a verbális gyűlölet is. Ám szerencsére elképzelhetetlen, hogy egy politikai influenszert Magyarországon lelőnek, pusztán azért, mert nem tetszik valakinek, amit mond.
S ez az elképzelhetetlenség maradjon is így!
Mert ezért szeretem Magyarországot. S ezért lehet utálni Amerikát.
Kiemelt kép: Black lives matter mozgalom támogatói New Yorkban 2020. június 15-én. Forrás: MTI/EPA/Justin Lane.
