Nehéz napok egy Magyarország nevű bolygón
Ha fogalmad sincs, hova kerültél, mégis a gyarmatosító hozzáállásával akarod kioktatni a helyieket, akkor az nem sok jót ígér. Ha viszont az vagy, aki ilyen figurát hoztál ide, akkor te sem igazán tudod, hogy hol és kik közt vagy. Tényleg meg kell változtatni a klubkultúrát a Fradinál?
A dán Jesper Jensen idejött Magyarországra a Fradihoz, körülnézett, és miután semmit sem értett meg az itt élőkből, eldöntötte, hogy itt semmi sem működik jól. Elővette hát a nyugati ember számára legtermészetesebb testtartást: gyarmatosításba kezdett azzal a meggyőződéssel, hogy elhozza a civilizációt ezeknek a fűszoknyás barbároknak.
A lenézett, fűszoknyás barbárok jelen esetben mi, magyarok lennénk.
A Fradi női kézilabdacsapatánál első idényét taposó edző korábban öt éven át dán szövetségi kapitány volt, azelőtt pedig csak dán kluboknál dolgozott. Nem volt hol megtanulnia a skandinávtól különböző kultúrát, de most, hogy vendégmunkára adta a fejét Magyarországon, világossá vált, hogy nincs is ilyen igénye magával szemben. Egy dán lap készített vele rövid interjút, amit a 24.hu szemlézett, és ez a két-három válasz is elég volt, hogy megmutassa, mit gondol rólunk.
„A játékosok semmit sem csinálnak maguktól. Inkább azt akarják tudni, mit kell tenniük, mintsem maguk vállaljanak felelősséget a döntésükért. Így nem az ő hibájuk, ha valami rosszul sül el.”
Hát persze, ilyenek ezek a magyarok. Például ‘56-ban pillanatok alatt, a semmiből felkelő tűzfészkekké szerveződő korábbi katonák, munkások és diákok, majd a szintén pillanatok alatt megszerveződő munkástanácsok is megmutatták, mennyire nem tudja a magyar, hogy mit kell tennie, és mennyire nem vállal felelősséget. A Fradi saját nevelésű irányítója, a még mindig csupán 21 éves Simon Petra a múlt heti BL-meccsen odaállt a sorsdöntő büntetőhöz néhány másodperccel a meccs vége előtt, és az ő góljával nyert a csapat – biztos nem mert felelősséget vállalni. Mellesleg megmentette egy újabb kellemetlen pontvesztéstől ezt a pökhendi dánt, aki kilenc meccsen máris több vereséget szedett össze a csoportban, mint elődje tavaly tizennégy találkozón.
Meg akarja változtatni a klubkultúrát
Arról is kérdezték Jensent, miért igazoltatta le a klubvezetéssel a dán Mette Tranborg és norvég Vilde Ingstad után a dán Anna Kristensent és Michala Möllert is. A válasz hangneme érzéketlen, a mögötte rejlő ember pedig megdöbbentően ostoba.
„Azért hoztam el őket, hogy megváltoztassam a klubkultúrát. Persze tehetségesek is, de tehetségből viszonylag sok van a kézilabdában. A lényeg viszont az, hogy milyen emberek! Olyan csapatot akarok építeni, amely abba az irányba húz, amely azt hiszem, számunkra a megfelelő. A dánok rengeteg felelősséget vállalnak, proaktívak a saját fejlődésükben. Nem kell folyamatosan egyesével tanítani őket, ha elindítom őket az útjukon, maguktól is haladnak, fejlődnek. Ez nem így van a magyarok esetében. Ezért szeretnék egy nagy csoportot összeállítani skandináv játékosokból, akik képesek befolyásolni az egész csapatot abban a tekintetben, hogyan gondolkodjanak a kézilabdáról a mindennapokban.”
Megváltoztatni a Fradi klubkultúráját… a kommunistáknak is milyen jól sikerült negyven év alatt! Most hagyjuk is a dolog pedagógiai részét, hogy mekkora öröm lesz a csapat magyar játékosainak olvasni ezt a megszólalást! Ez lassan úgyis megoldódik, hiszen a klubvezetés módszeresen elkezdte külföldiekre cserélni a Ferencváros játékoskeretét, és máris többen vannak a magyaroknál.
A lényeg, hogy a felsőbbrendű dán kultúra éppen tudatos kolonizációt hajt végre az alsóbbrendű magyar kultúra otthonában.
Az hagyján, hogy az átlag nyugati ember valamiféle harmadik világbeli szarfészeknek gondolja Magyarországot, ahol gyertyával világítanak a fakunyhókban, lovasszekérrel közlekednek, és sárban dagonyáznak, de az értelmesebbje azért elég hamar levágja idekerülve, hogy nem ez a helyzet. Jensen viszont precízen szállítja azt a germán gyarmatosító mentalitást, amelyet tényleg őszintén zavar, hogy máshol nem ugyanúgy élnek, mint ő.
Ha ennyire tartja a magyarokat, akkor amúgy mit keres itt? Tudjuk, hogy leginkább sok pénzt. Ahogy a skandináv játékosok egyre hosszabb sora sem ugrik el a skandináv kluboknál jóval nagyobb forrásokból gazdálkodó magyar klubok pénze elől. A Győr után most már a Fradit is ellepik az északiak, elvéve a játéklehetőséget a hazai nevelésű tehetségek elől. Végülis mi más lenne a magyarországi klubkézilabda feladata, mint jól megfizetni azokat a skandináv játékostömegeket, akik aztán az olimpián, világbajnokságon, Európa-bajnokságon a hazájuk színeiben megverik a magyarokat, akik miattuk nem jutnak lehetőséghez és nemzetközi tapasztalathoz egy erős magyar csapatban?
Fotó: gyorietoksze.hu
Elrettentő példa volt eddig a Győri ETO, ahol a klubidentitás részévé vált az idegenlégiós sztárokkal büszkélkedés, miközben elvétve van magyar játékosuk. Ennek a Győrnek az edzője a svéd Per Johansson, aki 2017-ben idegengyűlölettel, a 2024-es, részben magyar rendezésű Európa-bajnokság előtt pedig már előre csalással vádolta a magyarokat.
Nekünk kéne megváltoztatni a klubkultúrát, nem egy skandinávtól várni ezt
Az persze a mi sarunk, hogy rendszeresen ilyen zsákutcákba futunk bele sportágakon átívelően. Sosem lehet elfelejteni Georges Leekens kinevezését a magyar futballválogatott élére, akinek az volt az egyetlen szakmai kvalitása, hogy külföldi. A kézilabdánk rovásán is jó néhány hasonlóan fogalmatlan mellényúlás van. Sokan akárhány szakmai pofon után sem fogják fel, hogy a skandináv kézilabda nem univerzálisan, hanem a maga módján félelmetesen erős, ezért a magyar kézilabda sem lehet skandináv módra erős, hanem csak a maga módján.
Nekünk is jobban kellene tudni, hogy kik és milyenek vagyunk. Tudnunk kellene, számon kéne tartanunk, eszerint kellene irányba állnunk, és ehhez igazítani a döntéseinket, választásainkat – ugyanúgy, ahogy a skandinávok csinálják. Ebben a tudatosságban kéne másolni őket.
Az a helyzet, hogy a felelősségvállalás, az önállóság, de még a döntéshozatal is mást jelent a magyarnak és mást a germánnak, illetve azon belül a skandinávnak. Egyik se jobb vagy rosszabb okvetlenül, hanem más, és mindenkinek a sajátja a kézenfekvő. Ha egy dán dános felelősségvállalást, önállóságot és döntéshozatalt vár el a magyaroktól, akkor az a dán egy idióta. Ha egy magyar vízilabdaedző kimenne Dániába dolgozni, és magyaros rafinériával átitatott felelősségvállalást, önállóságot és döntéshozatalt várna el a dánoktól, akkor ő is egy idióta lenne.
A magyar nem a gépies tökéletességét húzza elő sorsdöntő pillanatban, hanem a vagány csibészségét. Feltéve, hogy erre biztatják és ezt tanítják neki kiskorától kezdve az edzői – tudván, hogy erre van az anyatejjel magába szívott képessége.
Mert ha nem tanítják neki azt a játékstílust, amely a személyiségébe beépült kultúrájából fakad, akkor valóban nem fogja tudni, hogy mit kéne csinálni. A magyar viszont sehogy se az a precíz viking, aki elment felkoncolni egy ellenséges várost, és sosem ütött mellé a bárdjával; a magyar színlelt meneküléssel csőbe húzta az ellenfelet, becsapta, aztán pedig belőtte a nyílvesszőt a sisakrostélyon. Aki ezt nem érti, nem tudja vagy nem hajlandó felfogni, annak nincs feladata a magyar sportolókkal.
A mi kézilabdánk, vagy csak a helyszínt és a pénzt adjuk bele?
A magyarok nélkül játszó győri világválogatott után arra van szüksége a magyar kézilabdának, hogy a Győr legfőbb vetélytársa is erre az útra lépjen? A kézilabdánk nincs olyan mélyen, mint a focink, nem a semmiből kell felépíteni a valamit; a Fradiban most is több saját nevelésű nemzetközi klasszis játszik, három éve velük és egy nagyrészt magyar kerettel jutott Bajnokok Ligája-döntőig egy magyar edző, Elek Gábor.
Fotó: Mirkó István/Magyar Nemzet
És ha már mindenképpen külföldi edző kell, meg Dunát akarnak rekeszteni az idegenlégiósokkal, legalább lenne benne koncepció, hogy kit, kiket hoznak ide! Hogy kompatibilisek-e a magyar stílussal a vendégjátékosok.
Hány beégés kell még, hogy észrevegyék a döntéshozók, hogy a skandinávok, pláne az ilyen arrogáns tökfejek nem működnek nálunk? Az egy-egy ritka kivétel éppen arról tanúskodik, hogy az alapállásuktól eltérő, illetve eltérni hajlandó skandináv edzők vitték nálunk valamire. A néhai szövetségi kapitányunk, Karl Erik Böhn nem norvég játékot akart ráerőltetni a kulturálisan, mentálisan és érzelmileg is teljesen más magyar kézilabdázókra, hanem szabadjára engedte, kiteljesítette őket. Megértette, hogy a magyarok a saját módjukon tudják kihozni magukból a legjobbat, és nem a skandináv mintázatok közé kényszerítve. Ehhez magyar segítőt választott maga mellé Siti Bea személyében, és hozzátette azt a norvég tudást erőnléti edzés, táplálkozástudomány, meg néhány szakmai fogás képében, ami nálunk nem volt meg, és valóban segítségére volt a játékosainknak. Az eredmény: jó hangulat, fejlődés és egy Eb-bronz a hosszú eredménytelen időszak után.
A később szövetségi kapitánynak idehozott dán, Kim Rasmussen viszont nem érte fel ésszel és érzelmi intelligenciával, hogy hova került, ezért a játékosságra, kreativitásra alkalmas magyaroktól mindenáron a gépiesen tökéletes skandináv kézilabdát akarta viszontlátni, centire megtervezett játékkal és pontosan az elvárt szögben eleresztett lövésekkel. Rekordgyenge eredményekkel be is gyűjtötte a pályafutása talán legcsúfosabb bukását az amúgy jó nevű szakember, mert nem értette, hogy a magyarok nem dánok. Honfitársa, Allan Heine, aki viszont szeretett itt, és családi okok miatt távozott a Fradi kispadjáról a tavalyi idény végén, egészen más jellem. Ő nem tűzött ki olyan pökhendi célt, hogy megváltoztassa a klubkultúrát, hanem még a minapi dániai meccsen is Fradi-mezben ült családostul a nézőtéren. A magyar sportvezetők időnként belenézhetnének egy-egy kiszemelt edző nemzetiségén túl a személyiségébe is – az, hogy véletlenül sikerült idehozni múltkor egy jófej dánt, akivel emiatt működött a dolog, nem jelenti azt, hogy a következő dánnal is működni fog. Az pedig, hogy a skandináv kézilabda erős, nem jelenti azt, hogy Magyarországon is skandináv kézilabdát kell csinálni.
De persze ha mi magunk se várjuk el az idejövő külföldi edzőtől, hogy a magyar kézilabdát fejlessze és a tudása számunkra hasznos részét építse be a magyar kézilabdába, hanem gyarmatosítónak hívjuk be, akkor mire vagyunk büszkék? Ezzel az önfeladó, nyomorult hozzáállással mit várunk egyáltalán az élettől?
Olyan jól megtanultuk az öngyarmatosítást a kommunizmusban meg az osztrák elnyomás évszázadaiban, hogy ösztönösen ragaszkodunk hozzá. Ezt csak a hozzáállásunkat átfordító tudatos döntésekkel lehet meghaladni. De persze megpróbálhatuk nyugati gyarmat lenni, ha az jobban tetszik a Fradi vezetésének.
