Újra eljöhet a befejezett háborúk kora?
Fotó: Kenny Holston
Mikor van vége egy háborúnak? A katonák és az áldozatok lelkében persze soha, de nem csak a harci cselekményeket lehet befejezni, hanem akár békével is le lehet zárni egy háborút. Ha békével zárnak le egy háborút, akkor akár az is elképzelhető, hogy az egyik fél sem aratott győzelmet, pusztán így adja ki a haszon-költség számítás, illetve olyan idealista feltételezésünk is lehet, hogy megvilágosodnak és tényleg békét akarnak a felek.
Az azonban egy idealista feltételezés, hogy a Közel-Keleten volt valaha is nyugati értelemben vett béke 1945 után. Tipikus példája ennek a gázai háború, ahol az izraeliek legutóbbi kivonulása utána (amihez egyszer korábban ugye be kellett vonulniuk) megerősödött a Hamasz és újra megtámadta Izraelt. Izraelt sem korábban sem most nem engedték politikai okból győzni, vagyis nem volt lehetősége arra, hogy a Hamaszt teljesen felszámolja. Sem Izrael nyugati ellenségei, sem a palesztin üggyel azért nem teljesen szimpatizáló arab országok számára sem kívánatos egy teljes győzelmet arató Izrael, még akkor sem, ha ez a győzelem csupán egy gázai méretű részháborút zár le. Ebben a szövegben semmiféle etikai, erkölcsi nincs, pusztán arra hivatkozom, hogy katonailag kinek van esélye valamiféle teljes győzelem közelébe jutni.
A háborúnak akkor is vége van, ha a vesztes fél az ellenálló képességének a végére jut
Az egyszerűség kedvéért teljes katonai győzelemnek azt tekinthetjük, amikor a győztes állam teljes politikai szabadságot szerez a háború utáni rendezéshez, vagyis a vesztesek sorsa felett teljes rendelkezési jogot és valódi fizikai lehetőséget is nyer. Ez még a második világháború végén sem valósult meg, hiszen a győztes országok érdekellentétei lehetetlenné tették, hogy szabadon rendezkedhessenek a saját akaratuk szerint. Pedig itt teljesen elfoglalták és legyőzték a németeket, mégsem tudták teljesen kiiktatni például, ennek most látjuk már az egyre erősebb jeleit, a németek európai vezető szerepre, sőt egyeduralomra vonatkozó vágyait és törekvéseit. Pedig ez mind a szovjetek, mind az amerikaiak, mind minden más európai nemzet érdeke volt. De Európa történelmét tekintve még azért a pár békés évtizedért is hálásnak kell lennünk, ami azért összejött.
Ma ez már hihetetlennek hangzik, de a politika iránt érdeklődő “kelet-európaiak” a hetvenes évek legvégén, az úgynevezett iráni forradalom kapcsán találkoztak először az iszlámmal, mint politikai erővel, természetesen a szovjet propaganda által megkívánt megközelítésben. Teljesen komolyan az volt a megközelítés, már akkor is a nyugati haladok között is, hogy Iránban a nép szerezte vissza a sah elűzésével az önrendelkezését. Aztán kiderült, hogy a sah ocsmány nyugatias kapitalista diktatúráját a egy másik tulajdonképpen sokkal undorítóbb, középkori vallási diktatúra váltotta le. Kicsi a világ, én láttam az iráni sahot gyerekként, amikor Bábolnán járt, valamikor egy-két évvel a bukás előtt. Igyekezett ő is minden irányba nyitottnak lenni, hátha megvédik a rendszerét, de végül úgy dobta a gép, hogy a szovjetek itt tudtak utoljára rendesen ártani az amerikaiaknak.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai-iráni háború, ami mondjuk az amerikai követség dolgozóinak túszul ejtésével kezdődött, folyamatos volt, a tűzszünetek és a hosszabb-rövidebb csöndek ellenére. Az Irán elleni mostani támadás kifejezett célja, a jelenlegi iráni rezsim megdöntése, ami akár lehetővé is tenné egy békével ennek a háborúnak a lezárását. Ugyanis szinte egyetlen háborúját sem sikerült a Közel-Keletnek rendesen befejezni idáig. Izraelt nem engedik teljesen győzni és békét teremteni, más meg nem tud, az amerikaiaknak pedig folyamatosan egyensúlyozni kell, egy olyan sokszereplős geopolitikai környezetben, amelyben az őrültek és a velük szinte teljesen egybeeső nagyobb erejű játékosok száma bőven harminc felett van, ha a terrorszervezeteket is beleszámoljuk. A teljes győzelem ugyanis legfőképpen a nyugati etika szerint indokolhatatlan, mert egy közel-keleti teljes győzelem a polgári lakosság sokkal súlyosabb pusztítását feltételezi, mint amiben mondjuk a német polgári lakosságnak része volt 1944-45-ben.
Mikor tekinthetnénk befejezettnek az Irán elleni háborút? Ha az ország elveszti a teljes nukleáris képességét, a teljes ballisztikus rakéta és drón bevetési képességét, illetve azok regenerálásának lehetőségét, legalább közép távon. Szét lehet bombázni Iránt ennyire? Ez jelen pillanatban eldönthetetlen, de ha az iráni légvédelem legyőzhető, akkor az abból következő légifölény ezt azért legalább elvileg lehetővé teszi. És ez attól tartok a célként kitűzött rezsimváltás előfeltétele. Elő kell bújnia a rezsim bugyraiból azoknak, akik a maradék lokális hatalom megtartása érdekében hajlandóak lemondani a regionális középhatalmi státuszról, vagyis a perzsa birodalmi örökségről. Ez nagyjából a hatalmi elit harmadik vonalától lefelé valószínű. Akikről például nem tudja a lakosság, hogy mekkora címeres tömeggyilkosok voltak korábban. Az embereknek csak akkor lesz esélye elkergetni a rezsimet, ha a légicsapások fizikailag is meggyengítik az erőszakszervezeteket.
Trump akkor hoz tényleg újat a Közel-Keletre, ha teljesen új szabályokat vezet be. Venezuela és Szíria esete is azt mutatja, hogy az új szabályok működhetnek. A régi vezetést kiemelik (elmenekül, elrabolják, megölik), és az új hatalomnak csak két fő szabálynak kell megfelelnie, legyen lokálisan hatalomképes, másrészt ne szegüljön ellen az amerikaiak geopolitikai és gazdasági érdekeinek. Irán atomprogram, rakéták és drónok nélkül csak egy nagyobb olajtermelő ország, amely akár elfogadható életet is kínálhat a lakosainak, teljesen mindegy, hogy milyen politikai vezetés alatt, csak azok ne legyenek elmebetegek, mint most. Ha ez összejön, senki nem fogja kétségbe vonni Trump történelmi érdemeit.
