Kár érte, pocsék ügynök volt
Van valami egészen bájos abban, ahogyan időről időre „lelepleződik” a magyar baloldali ügynökhálózat. Az idézőjel azért indokolt, mert valójában ehhez semmilyen leleplezés nem kell: előzékenyen maguk közlik, hogy ügynökök. Ez történt most Panyi Szabolccsal is. Kár érte, kiváló ügynök volt. Mindenesetre én a helyében elhalasztanám az ablakpucolást, ugyanis nemcsak magát leplezte le, hanem a hálózat egy jóval fontosabb ügynökét is, P ügynököt. Mindezt természetesen a számunkra lehető legszórakoztatóbb módon.
Most éppen ott tartunk, hogy egy nem létező hangfelvétel – pontosabban annak hiánya – köré sikerült komplett politikai hisztériát szervezni. A történet főszereplői között ott találjuk Szijjártó Péter és Szergej Lavrov nevét, akik – kapaszkodjunk meg – beszélgettek egymással. Diplomáciai minőségükben. Egy diplomáciai eseményről. Ha ez bűn, akkor a világ külügyminisztereinek jelentős része már rég rács mögött ülne. A történet karmestere Panyi Szabolcs, aki egy leiratot tett közzé.
Hangfelvétel nincs, de Panyi leírta
Hangfelvétel nincs, hitelesítés nincs, de leirat van – és mint tudjuk, a leirat úgy viszonyul a hangfelvételhez, mint az érzelmek a tényekhez. A modern politikában pedig az érzelmek az új tények. Vagyis tulajdonképpen Panyi nemlétező bizonyítéka még jobb is, mintha tényekkel próbálná meg besározni Szijjártót, hiszen a tények csak összezavarnák a tiszásokat.
De legalábbis Magyar Pétert, aki így viszont kiélheti komplexusait, és nem is aprózza el: a szeretetország jegyében életfogytiglani börtönnel fenyegeti Szijjártó Pétert. Vélhetően gondolatbűncselekmény miatt. Olyan gondolatbűncselekmény miatt, amely csak Magyar Péter gondolataiban létezik. Legalább annyira kompakt rendszer ez, mint az uniós jogállamisági eljárás, az a nem jogállam, akiről mi úgy gondoljuk.
Ez az a pont, ahol a történet már nem is szórakoztató, inkább tanulságos.
Mert nem az a kérdés, hogy mi van a leiratban, hiszen abból legfeljebb egy átcukrászkodott éjszakát követően lehet eredményekre jutni. Hanem az, hogy miért lett belőle ügy. És főleg: kinek jó ez az egész?
A nemzetközi háttér mintha segítene a megfejtésben. A The Washington Post már korábban bedobta a „szivárogtatás” gondolatát – igaz, később ez finoman szólva is megrogyott. De a lejáratókampány elindult: Brüsszel kérdez, célozgat, majd lassan odáig jutunk, hogy Magyarország talán nem is elég megbízható ahhoz, hogy részt vegyen bizonyos döntésekben.
Milyen különös.
Hiszen ha egy országot kizárnak a döntésekből, akkor megszűnik zavaró tényező lenni. Nem vétóz, nem akadékoskodik, nem kérdez vissza. Csak nézi, ahogy mások döntenek helyette.
És itt lép be a képbe Volodimir Zelenszkij és köre. Az ukrán érdek világos: minél kevesebb akadály az uniós pénzek és döntések útjában. Ebben pedig kifejezetten hasznos lehet egy olyan helyzet, ahol egy-egy kellemetlen tagállam hangját egyszerűen lehalkítják.
Ezt már nem is nagyon rejtik véka alá. Mark Fejgin például egészen nyíltan beszél arról, hogy Magyarország vétóját meg kell kerülni. Sőt, ha lehet, magát az országot is. És ugyanerről beszél a brüsszeli kerékküllő, akit Orbán Anita néven jelölt a Tisza.
Ő az, aki már bemutatásakor is arról beszélt, hogy legszívesebben visszaadná a vétójogot, és akiről Panyi elmondta, hogy felkérte őt belső elhárítási tisztnek a külügyminisztériumba. Vagyis Orbán (nem az az Orbán, akitől a baloldal retteg) külföldi titkosszolgálatokat engedne a külügybe. Valahol egy kijevi irodában tehát Panyié mellett egy másik kis LED is villog, és egy bajszos ukrán felsóhajt: lebukott még egy ügynökünk Budapesten.
És az a sztori megvan, amikor Panyi szerint orosz ügynökök grasszáltak a külügyben? Vádold meg az ellenfeled azzal, amit te csinálsz. Igazi kommunista módszer.
