Vigília

A vihar elmúlt, az asszonyok elindultak a sírhoz. Szombaton csend volt és azóta is csend van. Vigília, várakozás az ünnepre, a feltámadásra. Átmenet a gyász és az öröm között. Az éjjel, amikor legyőzetett a pokol.

Szálla alá poklokra – a kereszténység egyik legfontosabb mondata, és egyúttal a kereszthalál és feltámadás történetének egyik olyan mozzanata, amely fölött túl könnyen átsiklunk. A másik ilyen momentum: az egyetlen személy a Bibliában, akinek Jézus személyre szólóan ígéri meg, hogy a menybe jut, Dizmász, a szent lator.

Két olyan részlet, amelyen a kelleténél jóval kevesebbet gondolkodunk, ahogyan azon a kijelentésen is, hogy Isten a bűnösök istene. Mert a bűnt gyűlöli, de a bűnöst szereti. A megtérő bűnöst jobban, mint azt, aki hibátlanként tekintett magára egész életében. Mert nem a tanítványoknak ígérte meg, hogy a jobbján ülnek majd a mennyországban, hanem a bűnösnek, aki mellette halt meg.

A bűnösök istene. Sok mitológiával foglalkoztam, az északiaktól az afrikaiakig sok isten történetét olvastam, volt, aki valóban nagy áldozatot hozott az emberiségért, volt, aki ellopta nekünk a tüzet, olyan is, aki hajót faragott nekünk egy elefánt agyarából, de olyan nem akadt, aki meghalt értünk. Minden isten áldozatot kért, de egyik sem áldozta magát értünk. Isten áldozata pedig nem a Golgotán kezdődött: ő ontott először vért, amikor bárányt ölt, hogy Ádámot és Évát ruhába öltöztethesse, aztán a teremtés után sok ezer évvel a saját vérével mosta el a bűneinket. Magára vette őket. Értelmezzük Jézus lázadását, ahogyan akarjuk, vagy ahogy vallásunk tanítja, de amikor a keresztről felkiáltott –

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

– akkor a kétkedés bűnét is magára vette. Mert tegyünk bármit is, ez az a bűn, amitől az eredendő vétek mellett nem tudunk megszabadulni. Ami mindig kísért minket, mert nincs elég hitünk. Nem is lehet, emberek vagyunk, kétkedők, küzdelemre születtünk, és mi ellen küzdhetnénk ádázabbul, mint a teremtőnk ellen?

Ahogy a gyermek szülei ellen lázad, úgy lázadunk Isten ellen, úgy küzdünk meg saját hitetlenségünkkel, úgy kiáltunk fel, valahányszor nehéz időket élünk: elhagyott minket az Úr. A kétely a legnagyobb vétkünk, de ez alól is megváltottak. Megváltottak, a vér irgalmával.

Fotó: Munkácsy Mihály: Golgota