Moshatja-e kezeit az ukrán rezsim? – Négy éve zuhant le a Malaysia Airlines 17-es járata
2014. július 17-e szerencsés esetben legfeljebb azzal vonulhatott volna be a történelemkönyvekbe, hogy aznap lett Angela Merkel 60 éves, bár kétlem, hogy ez a világon bárkit is érdekelt volna. Ez a nap sajnos másról marad nevezetes: minden idők olyan, legtöbb halálos áldozattal járó légikatasztrófájáról, amelyben a repülőgép nem műszaki hiba, hanem külső behatás miatt semmisült meg a levegőben. A hasonló esetekben, mint a Korean Air Lines 007-es járatának 1983-as, vagy az Iran Air 655-ös járatának 1988-as tragédiája esetében legalább tudni lehetett, hogy mi történt, és egyértelmű volt, hogy ki a felelős; a kelet-ukrajnai incidenst illetően viszont abban se lehet biztos az ember, hogy érdemes-e egyáltalán a mindenhol hangoztatott, kincstári verziót elfogadni.
Ne feledjük: abban az évben ez már a második, teljességgel érthetetlen légikatasztrófa volt, amelyben ugyanaz a légitársaság és géptípus volt érintett. Nemzetközi szinten is jegyzett, elismert cégről (Malaysia Airlines) és a világ leginkább üzembiztos, legbiztonságosabb óriásgépéről (Boeing 777) beszélünk, nem valami harmadik világbéli légitársaság úgy-ahogy röpképesen tartott lélekvesztőjéről – ezen a szinten nem történik évente, de évtizedenként sem tragédia, nemhogy egy év alatt, bő 4 hónapon belül kétszer. Ha esetleg túlzás lenne azt állítani, hogy a 17-es járat esetében nem tudjuk, mi történt, a 2014. március 8-án eltűnt 370-es járat esetében tényleg nem túlzás: közvetlenül a repülőgép eltűnése után a Thai-öbölben kezdték meg a keresést, miközben évekkel később a gép egyes darabjait Mozambikban vetette partra az óceán...
Jókora színjátéknak tűnik ez utólag, több száz halottal és egy ki tudja, miért padlóra küldeni szándékozott maláj állammal, amely aztán – bár Malajzia állami befektetési alapja korábban is a légitársaság többségi tulajdonosa volt – a Malaysia Airlines teljes államosítására és a korábbi struktúrában felhalmozott veszteségek lenyelésére kényszerült. Nagyon kicsi, szinte elhanyagolható az esélye annak – a statisztika, a nagy számok törvénye, meg miegymás alapján –, hogy egy ilyen céggel kétszer is megtörténhet a legrosszabb, ráadásul gyors egymásutánban: épp ezért kijelenthető, hogy valamiféle szabotázs történt. A körítés persze annyira eltérő a két esetben, amennyire csak lehetséges: az egyik valószínűleg a történelem legnagyobb megoldatlan rejtélye marad a repülésben, a másikat pedig egyfajta casus belli gyanánt akarhatták felhasználni.
Eleve érthetetlen, hogyan képesek egyes légitársaságok a transzkontinentális járataikat háborús övezetek feletti légtéren keresztül átvezetni. Volt pár év, amikor a Perzsa-öböl mentén található arab országok légitársaságai inkább lenyelték a békát és az ellenséges Irántól kértek légtérhasználati engedélyt, mert Irakban éppen háború zajlott. (És amint sikerült legyőzni az Iszlám Államot, egyből vissza is szoktak a rövidebb, iraki útvonalra.) Az MH17-es, Amszterdam és Kuala Lumpur között közlekedő járat lezuhanása előtt három nappal egy, az ukrán légierőhöz tartozó Antonov An-26-os szállítógépet lőttek le Kelet-Ukrajnában, és nem ez volt az első eset: egy hónappal korábban egy Iljusin Il-76-os szállítógépet is megtámadtak leszállás közben a luganszki reptérnél. Tudhatták tehát az üzemeltetők, hogy meleg a helyzet – egyes hírek szerint még az ukrán állam is figyelmeztette a légitársaságokat a katasztrófa előtt, hogy kerüljék el a térséget, miután 7900 méteres magasságig légtérzárat rendelt el –, mégsem változtatták meg a repülési útvonalakat: azt hihették, tízezer méteres repülési magasságban úgysem érinti őket a háború. Aztán kiderült, hogy mégis.
A legröhejesebb szereplő az egész történetben a magát a demokrácia és az emberi jogok bajnokának beállító Obama-adminisztráció volt. Az amerikaiak bemondásra elhitték az ukránoknak, hogy nekik márpedig nem voltak légvédelmi rakétaegységeik a térségben, John Earnest, a Fehér Ház szóvivője pedig a közösségi médiában (!) napvilágot látó beszámolókra alapozta az oroszok megkérdőjelezhetetlen felelősségét az incidensben.
Ellentétben a nagyon bátor és nagyon független újságírókkal, akik kérdés nélkül bármit elhisznek a számukra kedves hadviselő félnek (ez esetben az ukránoknak), nem célom állást foglalni az elkövetők kilétét illetően, ugyanakkor beszédes: az orosz állam 4 év elteltével sem ismert el bármiféle felelősséget az MH17-tragédiáért, viszont tény, hogy nem hátráltatták a nyomozást (a kelet-ukrajnai népfelkelők eleinte igen). A géphez tartozó feketedoboz három nappal később már a maláj hatóságoknál volt, a roncsokat pedig pár hónappal később Hollandiába szállították további elemzésre.
Akármi is történt, akárhogy is történt, egy biztos: 298 ember odaveszett, olyanok, akiknek semmi közük nem volt a Donyeck környékén zajló konfliktushoz. A tragédiát feldolgozó források, a felelősség kérdését firtató elemzések általában rendkívül egyoldalúak és kizárólag a hivatalos ukrán (illetve az abból eredő amerikai) álláspontot tartják szem előtt. Ijesztő, hogy magukat intelligensnek tartó tollforgatók simán felülnek a konfliktusok mibenlétét a végletekig leegyszerűsítő, ostoba neokon propagandának a „gonosz tengelyéről” és szinte vérben forgó szemmel kívánnák a háborút Oroszország ellen, miközben az orosz állam soha nem minősült – ma sem, és a szovjet időkben sem minősült – „latorállamnak”. Ijesztő, hogy magyarországi újságírók képesek úgy tenni a kárpátaljai magyarellenes incidensek kapcsán is, mintha ukrán nacionalisták soha nem is léteztek volna, és kizárólag az oroszok nyakába varrnák az összes ottani provokációt, természetesen a hivatalos ukrán álláspontnak megfelelően. Az pedig végképp vérfagyasztó, hogy ugyanez a nagyon pacifista, nagyon haladó szellemű zsurnalisztagárda a tenyerét véresre tapsolva éljenzi, hogy az ukrán állam dicstelen módon, egy teljesen értelmetlen háború keretében szisztematikusan vágóhídra küldi a saját huszonéves állampolgárait, különös tekintettel a kárpátaljaiakra. Így higgyen az ember ezeknek, meg a megfellebezhetetlenként beállított igazságaiknak.
Vezető kép, képek: MTI/AFP
