Pesten mindenki vidéki
A 2022-es országgyűlési választás tanulságainak nem kormánypárti kiindulásból született értelmezései április harmadika óta sajnálatosan világítottak rá arra, hogy úgy az urbánus értelmiség, mint annak fő hangadói alapvető identitásproblémákkal küszködhetnek, az ugyanis világos, hogy nemhogy összességében a magyar társadalmat és annak lélektanát nem értik, de valószínűleg saját magukat sem képesek azon belül, egy szerves egész részeként látni. Szomorú képet fest az úgynevezett „elitről”, hogy évtizedek szorgos munkájával, tudatosan vagy öntudatlanul buborékokba, szellemi gettókba menekültek el ahelyett, hogy feltették volna maguknak a fő kérdéseket a saját életükről – ki vagyok, honnan jövök, hova tartok stb. – és válaszokat kerestek volna azokra. Ma már ez luxus. „Nincs idő a fájdalomra”, mondhatnák egy bizonyos fájdalomcsillapító reklámszlogenje után szabadon, és milyen igazuk is lenne, egészen addig, amíg olyan katartikus, történelmi viszonylatban értelmezendő események nem történnek, mint például ez a választási győzelem, amely mindenkitől megköveteli a maga viszonyulási pontjait, aki pro vagy kontra állást foglalt a voksával. És most néznek, mint a rossz tanuló, aki nem készült, és csodálkoznak.
2006, avagy az év, amikor ellopták a fiatalságom
Azok közé tartozom, akiket az őszödi beszéd kiszivárgásának tizenötödik évfordulóján is ugyanúgy egyfajta poszttraumás stressz kerülget, mint eddig minden évben 2006 óta. Nem voltam ott a tüntetéseken (akkor még), tehát nincs olyan élményem, hogy a lovasroham és a könnygáz elől menekülök, és nem engem állítottak falhoz sokadmagammal a Rádió udvarán – de közelről ismertem olyanokat, akikkel borzalmas dolgok történtek 2006 őszén, kivel így, kivel úgy. Hiteles alternatív forrásokból, szinte valós időben értesültem mindarról, amiről a mainstream média jelentős része beszámolni sem volt hajlandó, az „amiről nem tudósítunk, az nem is létezik” elhallgatási elv nyomán. (Emlékszünk, hogy az MTV még akkor sem volt hajlandó tudomást venni a kapujuk előtt zajló eseményekről, amikor már égett a tévészékház?) Ez volt az az időszak, amikor a rossz viccből rémálom lett, 2006 Magyarországából 1989 Romániája. Ekkor voltam húszéves.
Mert nekik az jár – Egy éve rúgta be a nőnapi tüntetés a pokol kapuit Spanyolországban
Nem túlzás azt állítani, hogy a koronavírus-járvány Olaszország után Spanyolországot, a spanyol társadalmat viselte meg a leginkább. Az európai szinten is példátlanul decentralizált, önálló hatáskörök egész sorával felvértezett régiókból összeálló spanyol állam és annak szocialista kormánya hibát hibára halmozott a járvány 2020. februári–márciusi berobbanásakor. Bő egy évvel a járvány kirobbanása után, a 2021. március 7-ei adatsor szerint Spanyolországban 3 149 012 fertőzöttet és 71 138 halálos áldozatot regisztráltak eddig. Egészen bizonyos, hogy ezek a számok még a második és a harmadik hullám – akkor még előre nem látható – pusztítása ellenére sem lennének most ennyire magasak, ha 2020. március 8-án, Madridban nem tartják meg a nőnapi tömegtüntetést, ezáltal pedig az ökölrázós, társadalom-reformer aktivista szemlélet nem párosult volna vakmerő bízással és nem képzett volna életveszélyes robbanóelegyet.
Mit keresett Margaret Thatcher a szentendrei lakótelepen?
Nem túlzás azt állítani, hogy az 1980-as évek első felének legnagyobb diplomáciai szenzációja volt itthon Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1984-es magyarországi látogatása. A hivatalos vizit természetesen nem a semmiből jött; mint azt az időközben a titkosítás alól feloldott dokumentumok mutatják, hosszas, évekig tartó szervező munka előzte meg a látogatást, amelyben a világpolitika éppen aktuális fordulatai is bőségesen befolyásolták, hogy végül mikor kerülhetett rá sor. Thatcher asszonynak még arra is figyelnie kellett, hogy a tárgyalások során milyen témákat nem illik érintenie, még ha a nyugati közvélemény valamelyest el is várta tőle a közvetlen konfrontációt Kádár Jánossal. Aligha maradt volna meg azonban a politikai emlékezetben ez a hivatalos látogatás, ha nem fűszerezték volna azt szokatlannak számító kísérő programokkal, mintegy érdeklődő nyugati turistaként is tekintve a szabad világ akkor legnagyobb befolyású női vezetőjére.
A hivatalos Magyarország
A jóérzésű magyar ember nem minden korban érezhette a sajátjának a magyar államot, partnerének a mindennapokban annak intézményrendszerét, megbecsült vezetőinek annak vezetőit – a XX. század jelentős részében jórészt az ezzel ellentétes érzület dominált, tovább élve még a XXI. században is, amikor Kádár nyugdíjasai még kétszer visszatapsolták a színpadra azt a társulatot, amelynél többet senki nem tett az államtól, annak intézményrendszerétől és vezetőitől való elidegenedésünkért. Volt az a 19 ezer forint, amiért cserébe sutba lehetett dobni a jövőt (pedig „a jövő elkezdődött”, ahogy az akkori kormánypárti kampányszlogen állította) – kenőpénz, a hallgatásért cserébe: ne tessék itt, kérem, feszegetni, hogy mi folyik odafent, a Kádár-rendszerben is milyen jól megvolt mindenki politizálás nélkül, akik pedig mégis ezt a roppant unalmas tevékenységet űzik, előbb-utóbb megunják, hazamennek. Ha meg mégsem mennek haza, hát elviszi őket a szirénás IFA valahova, ahol jól meg lesznek statuálva példázatilag, hogy aki csendben maradt, annak biztosan igaza is legyen. Na, ezt a világot hagytuk magunk mögött 2010-ben.
Ma 80 éve tért haza Észak-Erdély
Ma nyolcvan éve, 1940. augusztus 30-án hozták meg Bécsben azt a döntést, amely visszajuttatta Csonka-Magyarországnak a húsz évvel korábban, Trianonban Romániának ítélt partiumi és erdélyi országrészeink jelentős részét. A határozat meghozatalában a nagyhatalmi machinációk egész sora és a szerencse is közrejátszott, ugyanis ha a Szovjetunió ugyanekkor nem lép fel területi követelésekkel Romániával szemben, aligha hihető, hogy Németország és Olaszország hagyta volna érvényesíteni az egyébként velük szövetséges románokkal szemben a magyar érdekeket. A magyar diplomácia azonban – akkoriban nem túl gyakori módon – ezúttal észnél volt és tökéletesen helyezkedett, és elérte azt, amire a magyar társadalom a leginkább vágyott: az igazságtételt. Visszakerült szinte a teljes Székelyföld, bár csalódásra adhatott okot, hogy a Mezőségben meglehetősen kurtán-furcsán húzták meg a határokat a román fennhatóság alatt maradó földgáz-lelőhelyek miatt, és az a szokatlan történelmi helyzet is előállt, hogy Kolozsvár határváros lett, pedig korábban soha nem volt az. A második bécsi döntés okozta össznépi eufóriát mindenesetre semmi sem érzékelteti jobban, mint az ekkor már súlyos beteg Babits Mihály utolsó verseinek egyike, amellyel erről a jelentős és örömteli évfordulóról most mi is megemlékezünk.
500 évenként egyszer – 50 éve volt a nagy szamosi árvíz
Ma 50 éve, 1970. május 14-én és az azt követő napokban történt Magyarország XX. századi történetének túlzás nélkül legnagyobb társadalmi hatású természeti katasztrófája, a nagy szamosi árvíz. Egy dunai vagy tiszai áradás sem végzett akkora pusztítást az épített környezetben és a lelkekben, mint a kiáradt Szamos és Túr, amelyek olyan, a folyótól távolabbi falvakat is elöntöttek, ahol nemzedékek óta nem láttak árvizet és hagyományosan nem számítottak árterületnek. Nem kisebbítve például a Dunán emberöltőnként levonuló extrém áradások okozta károkat, vagy relativizálva azokat, azért mindenképpen megjegyzendő: a folyam mentén élők, különösen a fővárosiak – akiknek a Duna mindig szem előtt van – megszokhatták, hogy amikor magas a vízállás, lezárják a rakpartokat, a védművekkel kevéssé ellátott szakaszokon homokzsákokat pakolnak az emberek, az ártéri üdülőházakban pedig kevés kár keletkezik, ha azok eleve betonlábakra épültek; összességében, ha jó a tájékoztatás és megtörténnek az óvintézkedések, egy árhullámot minimális veszteségekkel túl lehet élni és az nem gyakorol maradandó hatást az emberéletekre. A Szamosháton fél évszázaddal ezelőtt ellenkezőleg történt.
Miért nem jó ötlet Göncz Árpádról városközpontot elnevezni?
Ahogyan az várható volt, az új fővárosi önkormányzat hivatalossá tette az angyalföldi testület pár évvel korábbi gerillaakcióját, amelynek keretében a harmadik magyar köztársaság első elnökéről neveztek el egy nehezen behatárolható közterületet. Így tehát a mai naptól a 3-as metró szerelvényei a Göncz Árpád városközpont állomáson állnak meg, az „Árpád híd” megnevezés pedig több, mint 35 év után nem érvényes többé az itt található közlekedési csomópontra. Eme írásnak nem célja Göncz Árpád személyét vizsgálni, sem megítélni életművét – megtették ezt az utóbbi évtizedek folyamán számos alkalommal a bal- és jobboldali sajtóban egyaránt. Arról viszont nem szól a polémia, miért célszerűtlen erőből nekimenni a közterület-elnevezéseknek, és ha valaki mégis megteszi, miért számolhat méretes pofáraeséssel – szintén politikai oldaltól függetlenül.
2019, avagy az év, amikor az idősek szekálása menő lett
OK, Boomer! (magyarul talán Nyugi, Nyugger!) – folyik a csapból is az új internetes mém, amelyet a relevánsnak látszani akaró hagyományos média minden újdonságra kényszeresen fogékony publicistái itthon is felkaptak, nem titkoltan ujjongva azon, hogy mostantól ezzel a két szóval minden, a mai világban már elavultnak számító érvet le lehet söpörni, ráadásul bármiféle szégyenérzet nélkül. Nincs többé szükség vitára, eltérő álláspontokra, a véleménybuborékon kívülről érkező impulzusokra: csak mondd a kéretlen, az idők szavát nem értő okvetlenkedőnek, hogy OK, Boomer!, és már azt se kell kívánni, hogy dögöljön meg az ilyen (az már amúgy sem polkorrekt manapság), hiszen lényegében ugyanazt lehet üzenni vele. Szinte még bátorítják is az olvasókat az online lincselésre: tétje úgysincs, viszont bárki úgy érezheti, hogy a boomerezéssel beviheti a megsemmisítő csapást azon generáció tetszőleges képviselőjének, amelyiket manapság divatos hibáztatni a klímakatasztrófáért, a túlfogyasztásért és minden másért, aminek következtében állítólag már most romokban áll a hópehely-generáció jövője, pedig az még el sem kezdődött.
Orbán a nagyszínpadon
Akár a magyar közélet első számú aranyszabályává is nemesedhetne az a hipotézis, miszerint bármilyen jelenség, amelynek kapcsán felháborodott hangú publicisztikát közölnek az Index véleményrovatában, valójában felettébb örvendetes az országra és az átlagmagyarra nézve. Az pedig, hogy most azon vannak kiakadva, hogy kissé talán túlzónak tűnhet a „30 éve szabadon” emlékévet ennyire harsányan reklámozni a soproni Volt Fesztiválon, éppen azt igazolja, hogy e promóció nemhogy helyénvaló, de még nevelési szempontból (már ha a liberálispukkasztást annak vesszük) is teljesen rendben van. Ők megint leírhatják, hogy úgy érzik, megint rosszabb hely lett az ország, mi pedig kárörömmel nyugtázhatjuk a nyomorukat. De folyjon-e a csapból is Orbán Viktor, hogy nekünk nagyon jó legyen, nekik pedig nagyon rossz?
Nemcsak Csíksomlyón járt Ferenc pápa – Benyomások Balázsfalváról
Akinek magyar a szíve, Csíksomlyót általában a magáénak érzi. Sok százezer honfitársunk szereti minden év pünkösdjén a magáénak érezni a székelyek és a csángók nagybúcsúját – néha talán túlságosan is, mint az a sajtó hasábjain minden évben ilyenkor szokásos, enyhe méltatlankodásból ki szokott derülni: minden szép és jó lenne egyébként, csak ne lenne egy olyan mellékíze a dolognak, hogy „megjöttek a pestiek a gyarmatra és nem tudnak viselkedni”. Az összezördülések, kisebb kellemetlenségek úgyszólván elkerülhetetlenek egy efféle, összmagyarrá vált ünnepen, amely látogatóit tekintve már rég nem kizárólag római katolikusokból áll, és nem pusztán vallási jelentősége van. Az idén Ferenc pápa erdélyi, egy héttel a pünkösd előttre kijelölt látogatása némileg változtatott a dolgok szokásos rendjén, ami a magyarok Csíksomlyó-látogatási szokásait illeti. Megannyi cikk született már ezzel kapcsolatban, a pápalátogatás másik erdélyi helyszínére, Balázsfalvára azonban sokkal kevesebb fény vetült. Én azonban nem hagytam figyelmen kívül, így hát oda is elutaztam.
Mire lesz jó még a Budapest–Belgrád vasútvonal?
Évek óta készül a kormány az új vasúti beruházásra, amely már az első bejelentéstől egyfajta vesszőparipája lett a baloldali újságíróknak, és már akkor korrupciót kiáltottak a szokatlanul nagy várható beruházási költséget látva, amikor még ki sem derültek a részletek, illetve azonnal a haszontalanságát és a soha meg nem térülését kezdték firtatni – amely vádak minden bizonnyal fel sem merülnének, ha EU-s forrásokból valósulna meg a Budapest–Belgrád vasútvonal hazai szakaszának (Ferencváros–Kelebia) teljes újjáépítése. Az eddigi, szakaszoltan bonyolított vasúti nagyberuházások tükrében azonban sejthető, hogy a teljes vonal rekonstrukcióját valószínűleg nem finanszírozta volna meg egészében Brüsszel – ha pedig mégis, az más, szintén égetően fontos vasútvonal-felújítások kivitelezésének lehetőséget tolta volna el a távoli jövőbe. Nem véletlen, hogy máshol kellett forrást találni – és itt jött a képbe Kína.
Az Abcúg és a nevük elhallgatását kérő bűnbánók, avagy ki is a propagandista?
Szinte el is képzelhetjük az izgalmat, amellyel az egyszeri, tipikus Index-olvasó nekiállhatott kicsomagolni a hétfőre adagolt szellemi táplálékot, ismételten megerősítendő önnön magát saját tévképzeteiben a mindenható NER gonoszságáról. A hadtápot és a rettegést ezúttal az az Abcúg nevű hírblog szolgáltatta, amely hiába létezik önálló kollektívaként már 2014 óta (az akkori Origós főszerkesztő-váltáskor elsőként kiugrott újságírók alapították), valamiért mégis fontos a külső tartalmakkal egyébként jellemzően nem villogó Indexnek azóta is, hogy az elsőtől az utolsó betűig átvegye és leközölje a cikkeik nagy részét. A telepi romagyerekek és a Kiskörúton belül világhírű fantaszták sorstragédiái helyett azonban igazán minőségi, már-már Soma-díjjal kecsegtető tényfeltárással szolgáltak az oknyomozás szerelmesei ezúttal; ha lenne humorérzékük és önkritikájuk, még azt a címet is adhatták volna legújabb betűhalmazuknak, hogy Minden, amit tudni akartál a propagandistákról, de soha nem merted megkérdezni – de a végén akkor se lennénk sokkal okosabbak.
A belterjesség ördögi köre – Meddig tűrjük még a vizuális kultúragyalázást?
Mint arról Füssy Angéla kolléganőnk cikkében beszámolt, egy, az RTL Klub által jegyzett tévésorozat jelenleg is zajló forgatása nem pusztán egy falusi közösség mindennapjait forgatja fel immáron évek óta, hanem maga a végtermék is megkérdőjelezhető az esztétikumát és mondanivalóját illetőleg – és akkor még nagyon enyhén fogalmaztunk. A magyar filmipar értékválságáról épp csak a felelősök nem hajlandók tudomást venni, miközben mindenki másnak egyértelmű, hogy nagy a baj. Megoldás nincs, a kulturális ámokfutás pedig úgy folytatódik tovább, mint 2010 előtt – sőt, mint 1990 előtt.
Moshatja-e kezeit az ukrán rezsim? – Négy éve zuhant le a Malaysia Airlines 17-es járata
2014. július 17-e szerencsés esetben legfeljebb azzal vonulhatott volna be a történelemkönyvekbe, hogy aznap lett Angela Merkel 60 éves, bár kétlem, hogy ez a világon bárkit is érdekelt volna. Ez a nap sajnos másról marad nevezetes: minden idők olyan, legtöbb halálos áldozattal járó légikatasztrófájáról, amelyben a repülőgép nem műszaki hiba, hanem külső behatás miatt semmisült meg a levegőben. A hasonló esetekben, mint a Korean Air Lines 007-es járatának 1983-as, vagy az Iran Air 655-ös járatának 1988-as tragédiája esetében legalább tudni lehetett, hogy mi történt, és egyértelmű volt, hogy ki a felelős; a kelet-ukrajnai incidenst illetően viszont abban se lehet biztos az ember, hogy érdemes-e egyáltalán a mindenhol hangoztatott, kincstári verziót elfogadni.
Nem a felvonulók kérték - A Pride-nak bukás az osztályrésze
Aligha hinném, hogy a Pride bármiféle sikert ért volna el. Ahogy a baloldali ellenzék és annak kulturális hátországa szorgos munkával marginalizálta magát és lenullázta saját közéleti súlyát, vélt kultúrfölényét az utóbbi években, úgy buknak el velük a rájuk akaszkodott turbócivilek is. (Mindenki civil, de vannak civilebbek.) Érdekelnek ma már bárkit is a melegjogok és a kiterjesztett nemi identitások? Szerteágazó vita folyik talán a témában a bal- és jobboldal meghatározó gondolkodói között? Netán elérik a céljukat az ügy lobbistái, nyílnak meg újabb kapuk előttük ügybuzgó tevékenységük folyományaként, megugorják a közvélemény ingerküszöbét és formálják a közvélekedést a maguk képére? Már rég nem.
Svédország falanszterré válása 1987-ben kezdődött? - Egy elmélet, ami utólag sok mindent megmagyarázna
Bő harminc éve a svéd újságírók testületileg úgy döntöttek, hogy a korrektséget felváltják a politikai korrektséggel – állítja egy összeesküvés-elmélet, amely sok vita tárgyát képezte a svéd közbeszédben, Magyarországon viszont ismeretlennek számít, és utólag jó magyarázattal szolgál arra, miért hasonlít mára Svédország inkább egy falanszterre, mint normális országra.Ajánljuk még
A walesi labdarúgó-szövetség felszólította a FIFA-t, hogy engedje az LMBTQ-propagandát
A FIFA-világbajnokság első napjaiban – mint várni is lehetett – több szurkolót megszólítottak a biztonsági őrök, akik szivárványszínű vagy szivárvány mintájú ruhákat vagy kiegészítőket viseltek. De ez már nem marad így sokáig: a walesi labdarúgó-szövetség felszólította a FIFA-t, hogy lépjen közbe, és állítsa le az ilyen beavatkozásokat.
Szentkirályi András kollégánkat január 2-án helyezik örök nyugalomra
Nemrégiben elhunyt kollégánk, Szentkirályi András „Golyó” temetésére 2023. január 2-án délelőtt, 11 órától kerül sor, az Új Köztemető 53. parcellájánál.
Dollárbaloldal – A CIA-ig érnek a szálak
A baloldal választási kampányát a tengerentúlról milliárdokkal támogató Action for Democracy kapcsolatrendszere egészen az amerikai titkosszolgálatig, a CIA-ig ér – derül ki abból a jelentésből, amelyet a nemzetbiztonsági bizottság szerdán tett közzé. A jelek szerint az amerikaiak által támogatott kör kulcsszereplője a Bajnai Gordon, illetve a Ficsor Ádám nevével fémjelzett DatAdat-csoport, amely gyakorlatilag az ellenzéki kampányt lebonyolította – írja az Origo.
Závecz: csökkent a Fidesz támogatottsága, és nagyot romlott a közhangulat
A ZRI Závecz Research Intézet november közepi felmérése szerint miközben a Fidesz idén májusban minden idők legmagasabb támogatottságát érte el, hiszen a felnőtt népesség 46 százaléka állt mögöttük, azóta viszont jelentős veszteségeket szenvedtek: szeptemberben 37 százalékon, most pedig már csak 33 százalékon állnak.
