Orbán a nagyszínpadon
Akár a magyar közélet első számú aranyszabályává is nemesedhetne az a hipotézis, miszerint bármilyen jelenség, amelynek kapcsán felháborodott hangú publicisztikát közölnek az Index véleményrovatában, valójában felettébb örvendetes az országra és az átlagmagyarra nézve. Az pedig, hogy most azon vannak kiakadva, hogy kissé talán túlzónak tűnhet a „30 éve szabadon” emlékévet ennyire harsányan reklámozni a soproni Volt Fesztiválon, éppen azt igazolja, hogy e promóció nemhogy helyénvaló, de még nevelési szempontból (már ha a liberálispukkasztást annak vesszük) is teljesen rendben van. Ők megint leírhatják, hogy úgy érzik, megint rosszabb hely lett az ország, mi pedig kárörömmel nyugtázhatjuk a nyomorukat. De folyjon-e a csapból is Orbán Viktor, hogy nekünk nagyon jó legyen, nekik pedig nagyon rossz?
Időnként még annyi logika sem szükségeltetik egy indexes véleménycikk helyes értelmezéséhez, amennyi egy 1982-es Népszabadság vezető anyaga által sugalmazni szándékozott üzenet dekódolásához kellett. Ma már nem szükséges a sorok között böngészni és találgatni, mit akart ezzel mondani a szerző („akkor miért nem azt mondta?” – szól a klasszikus), hanem egyszerűen csak fogjuk és megfordítjuk az egészet.Értetlenkedés április 9-én arról, hogy a választópolgárok nem látják, milyen országban élünk, és annak ellenére szavazzák meg harmadjára is kétharmaddal ezt a garnitúrát, hogy oktatásegészségügy, négymillió éhező és mészárostiborcz? A helyes válasz: és ez így is van rendjén, hogy megszavazzuk.Netán egy izzadságszagú próbálkozás az ellenzéki előválasztást a demokrácia diadalának beállítani és hozzá jó vastagon aláhúzni, milyen szuper is, hogy végre mindenki, aki jó demokrata, civil kontroll mellett választhatja meg a számára leginkább rokonszenves főpolgármester-jelöltet? Ezzel szemben láthatjuk, mert csak a hülye nem látja: ismét összeállt a szar-szappan-szalámi (Deutsch Tamás után szabadon) társulat, és míg odaát mindenkinek rossz a szájíze, miközben nagy sikernek hazudja az előválasztást, addig mi vagy szánalommal vegyes megvetéssel szemléljük a népi demokrácia és a szakszerű adatkezelés e legújabb diadalát, vagy egyszerűen csak megelégszünk a gyönyörrel, amit Tarlós bármelyik, a jelöltekre vonatkozó félmondata adni tud.És ha most aztán már tényleg itt a vég, és a soproni domboldalban már tényleg a személyi kultusz épül, amikor kakaóval felhangzik a falakból a társadalmi célú hirdetés, benne Orbán Viktor 1989-es beszédének részletével?
Természetesen ez is rendben van, méghozzá a legnagyobb rendben. Nem úgy tudom, hogy a Volt deklaráltan liberális fesztiválnak számítana – mint például a Bánkitó –, így ha az establishmenthez legközelebb álló hazai nagyvállalatok reklámköltésein múlik, hogy van-e fesztivál vagy nincs (márpedig van), akkor az a minimum, hogy ott a helye az éppen aktuális állami üzenetnek is (hogy azért mégse fulladjunk a kommercializmus mocsarának legmélyére, hanem bizony legyen ott az a mondandó is, ami nem azt üzeni, hogy „vásárolj” vagy „fogyassz”, helyette viszont túlmutat azon). Akinek pedig ez nem tetszik, vagy nyelje le szépen a békát és ne elégedetlenkedjen, vagy járjon a saját szellemi gettójának megfelelő irányultságú fesztiválra. Mulatságos nézni, hogy még mindig nem esett le a belpesti firkászoknak, akik máshogy nem is tudnak vidékre menni, csakis „le”: ennek a rendszernek akkora legitimációja van, mint választott rendszernek a magyar történelemben még jóformán soha, és ha így haladnak az Indexnél a valóság tagadásával, akkor lesz az a hárommillió szavazó még négymillió is, méghozzá bármiféle kékcédulás vagy egyéb manipuláció nélkül. És előbb-utóbb majd nagyszínpadra se lesz szükség a nyolcvankilences – vagy akár a kétezer-tizenvalahányas – Orbán Viktor megörökítéséhez, ha az állam helyett/mellett majd az állampolgárok veszik át a kezdeményezést, és maguk kezdik el kidekorálni a tűzfalakat, megemlékezve az ezredforduló magyar történelmének központi alakjáról – mert hát ne tagadjuk, ő az.
A nem teljesen egyértelmű megítélésű, kétségtelenül kommunista gyökerekkel bíró, de a 2006-os eseményekre a nemzeti oldalhoz hasonlóan reagáló (és még néhány tekintetben nem feltétlenül elítélendő attitűddel bíró) Rózsa-Flores Eduardo mondása volt a halála előtt: „Néma nép, üres falak!” – és igen, a maga dél-amerikai, forradalmi logikájával mi mást is gondolhatott volna a gyurcsányi terror éveiben az emberek passzivitását, a hatalomnak való lakossági visszavágás hiányát látva. Más, némileg egészségesebb életösztönnel bíró – értsd: nem feldarabolt, nem megalázott, nem szíven szúrt, majd mindezekből újra felépülő – országokban gyakorta előfordul, hogy a közösségek önszántukból örökítik meg a saját hőseiket – szenteket, futballistákat, államférfiakat. Ha Salvini nem fogja hazavágni a karrierjét egy ibizai videóval, mint a szerencsétlen Strache, és a további évtizedei is olyan fényesen alakulnak Olaszország első számú államférfijaként, mint az utóbbi egy éve – még „csak” – belügyminiszterként, meg se kell halnia ahhoz, hogy az ő képmása díszítse a nápolyi és palermói tűzfalakat, mert ez már az életében meg fog történni. És előbb-utóbb tőlünk sem lesz idegen, hogy ikonként ismerjük el a saját ikonjainkat.
Mondják persze, hogy a magyar ember nem olyan, meg hogy itt, Közép-Európában (vagy Kelet-Európában, ízlés szerint) ambivalens az emberek viszonya a faliképen ábrázolt állam- és kormányfőkhöz – csakhogy Horthy képét is anélkül tették ki az emberek az otthonaikban és az irodákban, hogy erre bárki is kötelezte volna őket, mert alapvetően pozitív volt az emberek viszonyulása a Főméltóságú Kormányzó Úrhoz. (Azért is nagy szó ez, mert Magyarországon hagyományosan nem terem sok babér a nemzetért kérlelhetetlenül dolgozó politikusoknak - talán azért, mert nem jutott túl sok idő nekik, két igazi államférfi között pedig legfeljebb az ideejtőernyőzött és ideiglenesen állomásozó, mesterségesen ránk tukmált Rákosi elvtársat nézegethettük a falon.) Kölcsey Hymnusából is a közmegegyezés formált nemzeti imádságot, nem a törvény (a világon talán egyedüliként – hivatalossá e minőségében csak 1989-ben vált!), és a Kossuth-nóta szerzőjének személye is lényegtelen az erre vonatkozó irodalom- és zenetörténeti kutatásokon túl. Tetszik, vagy sem: Orbán Viktor személye is ilyen nemzeti jelkép lesz a nép számára – függetlenül attól, hogyan alakul a történelem és milyen rendszerek jöhetnek a jelenlegi korszak után –, és ha jelenleg túlzásnak is tűnik, hogy egy zenei fesztiválon, látszólag oda nem illő módon maga az állam emlékezik meg a saját miniszterelnökének a rendszerváltáskori, kétségtelenül ikonikus szerepéről, ahhoz nem fog kelleni még csak állami emlékezetpolitika sem, hogy mindez majd organikusan, népi kezdeményezésből is megvalósuljon.
Annak idején, még 2011-ben percekig szakadtunk egy barátommal, amikor észrevettük, hogy egy óbudai kínai étteremben ki van téve Schmitt Pál képe, és közben persze értékeltük is az eltérő világlátásból fakadó, efféle tiszteletadást – hiszen a főnöknek a falon a helye (még ha a derék ázsiai polgártárs nem is volt feltétlenül tisztában az 1990 utáni magyar államberendezkedés azon sajátosságával, hogy a valódi főnök nem az államfő, hanem a miniszterelnök). Legyünk büszkék a főnökeinkre, ha okot adnak a büszkeségre – és ha nem maradhatunk tovább némák, töltsük meg tartalommal a falakat.
Kiemelt kép: MTI/Bartos Gyula
