Miért nem jó ötlet Göncz Árpádról városközpontot elnevezni?
Ahogyan az várható volt, az új fővárosi önkormányzat hivatalossá tette az angyalföldi testület pár évvel korábbi gerillaakcióját, amelynek keretében a harmadik magyar köztársaság első elnökéről neveztek el egy nehezen behatárolható közterületet. Így tehát a mai naptól a 3-as metró szerelvényei a Göncz Árpád városközpont állomáson állnak meg, az „Árpád híd” megnevezés pedig több, mint 35 év után nem érvényes többé az itt található közlekedési csomópontra. Eme írásnak nem célja Göncz Árpád személyét vizsgálni, sem megítélni életművét – megtették ezt az utóbbi évtizedek folyamán számos alkalommal a bal- és jobboldali sajtóban egyaránt. Arról viszont nem szól a polémia, miért célszerűtlen erőből nekimenni a közterület-elnevezéseknek, és ha valaki mégis megteszi, miért számolhat méretes pofáraeséssel – szintén politikai oldaltól függetlenül.
Út, utca, köz, tér, körút, sugárút, dűlő, sétány, lejtő, lépcső – közismert, hagyományos közterület-megnevezések, évszázados tradícióinknak megfelelően. Mindenki látott már ilyen felsorolást, például űrlap kitöltésénél: a megfelelő aláhúzandó, a nem kívánt rész törlendő – nem nagyon kavart bele ebbe a rendbe senki. Az is triviális Magyarországon, hogy a páros házszámok általában az út bal oldalán vannak a településközpontból kifelé haladva, ahogyan az is, hogy külföldi, de legalábbis a magyar történelemhez a legkevésbé sem kötődő személyekről, fogalmakról jellemzően nem nevezünk el közterületet (kivéve persze a kommunizmus időszakát, amikor ez rendszerszerű volt, bár szerencsére a Sztálingrád utcákat – egy kivétellel, az Csörögön volt – megúsztuk, míg a franciák, mint a világháború potyautas győztesei, tele lettek rue de Stalingradokkal). Mindezek után „városközpontnak” elnevezni egy közterületet a létező legnagyobb dilettantizmus, egyúttal a vonatkozó nevezéktani hagyományaink tekintet nélküli, lendületből történő felrúgása. Vegyük sorra, miért.
Fővárosunk szerkezetéből adódik, hogy több jelentős alközpontja van, jellemzően a nagyobb közlekedési csomópontokban és térségükben. Az alközponti jelleget nemcsak a közlekedési csomópont mérete, a helyben elérhető közlekedési viszonylatok számának nagysága adja, hanem a közelben található intézmények mennyisége, jelentősége is. Ha ezek az alközpontok az évszázadok során, szerves módon fejlődtek ki, akkor a folyamattal együtt járt a teresedés is, és ma ezeket a tereket valóban térnek hívjuk. Az Árpád híd (bocsánat, „Göncz Árpád városközpont”) azonban nem ilyen.
Az Árpád híd vajon mi?
Eredetileg ez egy fontos főút (a Váci út) és egy körútnak nevezett, de nem kiépített mellékút (Róbert Károly körút) kereszteződése volt, egy nem különösebben jelentős pontja a XIII. kerületnek – a terület félreeső jellegét mi sem mutatta jobban, mint a silány beépítés, a romos bérkaszárnyák. 1950-re megépült a háború miatt félkészen maradt Árpád híd (ekkor a Sztálin híd nevet viselte), egyelőre csak félpályás kiépítésben, és ahogyan a híd helyének kijelölése a sok évtizeddel korábban meghatározott városrendezési alapvetésekhez igazodott, úgy azt is tudni lehetett, hogy valamikor majd földalatti vasútvonal fog erre vezetni, és megállója lesz itt. Értelemszerű volt, hogy a kereszteződésnél érdemes egész tömböket szanálni, hogy a helyükön különféle, nagyobb közintézmények székházait helyezzék el, tekintettel a terület alközponti jellegére. Így került ide először a nyugdíjfolyósító toronyháza, majd 1984 után – miután átadták a metrót, a kiszélesített Árpád hidat és Róbert Károly körutat, illetve az utóbbiakon vezető 1-es villamost, a korabeli szóhasználat szerint gyorsvillamost – ide került az egészségbiztosító, a szlovák iskola, a '90-es években itt épült fel a rendőrségi központ (a pesti szleng szerint a Halálcsillag, utalva az épület formájára), és 1988-ban ide került át a Lehel (akkor Élmunkás) térről a távolsági autóbusz-pályaudvar is. Egy telek közvetlenül a sarkon a mai napig is üresen maradt: eredetileg ide tervezték azt a Skála áruházat, amely végül a Nyugati (akkor Marx) téren épült meg.
Látható tehát, hogy az Árpád híd környékének fontos szerepet szántak, azt viszont senki sem állította, hogy ez egy városközpont. Még neve sem lett a csomópontnak az évtizedek folyamán, ezért lett kicsit félresikerült a metróállomás neve is (maga a Duna-híd innen egy villamosmegállónyival odébb van). A kerületi városháza sem itt található, hanem Angyalföld hagyományos, szervesen kialakult központjában, a Béke téren – amely, mint a neve is mutatja, egy tér, és ahol szívesen ül ki, találkozik másokkal az ember, ellentétben az Árpád hídi csomóponttal, ahol inkább csak átrohan. Ha méltó módon akarták megörökíteni Göncz Árpád emlékét, nem biztos, hogy a méltó helyet választották ehhez – bár ha úgy nézzük, a maga méltatlanságában mégiscsak méltó, hogy a liberális ikon nevét mostantól egy olyan csomópont viseli, ami se nem tér, se nem városközpont. De legalábbis élő ember nincs valószínűleg, aki azt mondaná, hogy ez a kedvenc helye a városban.
Emlékállítás szocialista módra
A szocialista vezetésű Angyalföld dacból született döntése ez, hasonlóan A köztársaság köve nevet viselő, röhejes kinézetű és tipográfiájú kődarab elhelyezéséhez, amelynek egyetlen funkciója, hogy évente egyszer szimbolikusnak vélt, ámbár nehezen értelmezhető hátteret biztosítson szintén nehezen értelmezhető MSZP-s és DK-s politikusoknak (éppen ennél a kőnél hangzott el Tóth Bertalan szájából, hogy nem három harmadot szeretnének szolgálni, hanem egy egészet – igen, végül is tekinthetjük az emberi hülyeség vagy az abszurd humor emlékművének is). És ahogyan az átkosban a legkevésbé sem volt szempont, hogy a városcímerek legalább az alapvető heraldikai kritériumrendszernek megfeleljenek (de elképesztően ízléstelen emlékművekben is sikerült összeházasítani a szőlőtőkét a búzakalásszal), úgy manapság sem szempont egy szocialista vezetésű önkormányzatnál, hogy tekintettel legyenek legalább az épeszűségre – ha a hagyományainkra nem is –, amikor emléket akarnak állítani valakinek vagy valaminek.
És ne legyenek illúzióink: ha a Tarlós-féle városvezetés merte a saját képére formálni a közterület-elnevezéseket, a Karácsony-féle városvezetés is merni fogja. Ki tudja, talán a Göncz Árpád városközpont mintájára majd emléket állítanak az I. és II. köztársaság összes gazemberének – lesz itt majd még Károlyi Mihály rehabilitálva, esetleg valami civil szervezet előterjeszteti, hogy nevezzenek el valamit Jászi Oszkárról vagy Linder Béláról is. És nem ám egy zsákutcát. Sőt, talán még Európáról, az EU-ról meg az Európa Tanácsról is neveznek el közterületet, mint az a szerencsétlenebb fejlődésű, de integrációs és önfeladási szempontból nagyon lelkes balkáni országokban gyakori. (Nálunk legalább volt annyi esze az elvtársaknak, hogy Szovjetunió utca ne legyen – más országokban volt, ott az Európai Unió utca sem hangozhat furcsán ezek után.) Elnézve a XX. századi magyar történelmet, némi önmérséklet azért nem ártana.
Vezető kép: Göncz Árpád az Árpád hídnál (1992). Fotó: MTI/Rózsahegyi Tibor
