Az Open Arms legénysége elkezdte a tengerbe dobni a túszokat (képzelt riport egy úszóversenyről)
Oké, a címben foglaltak nem igazak. Vagyis csak részben igazak. Vagyis nem teljesen fedik a valóságot. Vagyis a helyzet még ennél is kínosabb. A haladó sajtó valóságtorzító átlagát viszont simán hozza. Nincs itt semmi látnivaló.
AMBRÓZY ÁRON – VÉSEY KOVÁCS LÁSZLÓ
Az Open Arms nevű, spanyol zászló alatt működő kalózhajót terroristák üzemeltetik, akik a líbiai partoknál hamis ígéretekkel fedélzetre csábított afrikai túszokkal próbálják zsarolni az Olaszország nevű, papíron és elméletileg független, határokkal és önálló akarattal bíró államot. Az Open Arms terroristái két hetet adtak az olasz belügyminiszter Salvininek, hogy teljesítse követeléseiket, vagyis az olasz határokat nyissa meg mindenki előtt, adja fel az államiság megkerülhetetlen alapkövét, aztán a hatalmat lehetőleg adja át idegen országok és ország nélküli milliárdos idegenek zsoldjában álló civileknek. A határidő letelt, vasárnap elkezdték a tengerbe dobálni a túszokat, egy harmadik állam nevesincs polgárait, hogy a kamerák kurva jó vágóképeket készíthessenek az olasz partok felé kapálózó, már tényleg az életüket menteni próbáló, úszni nem tudó szerencsétlenekről. Eddig a haladó sajtótól megszokott tempóval megszínesített, kreatív értelmezése a történteknek, de sajnos a valóság még ennél is kínosabb.
Visszatért Európába a vörös terrorizmus?
Egyelőre afrikaiakat ölnek, arrafelé nincs értéke az életnek; senki nem kéri számon a kalózhajókat üzemeltető terroristákon a kevésbé tiszta pillanatokban félrenézett GPS-koordináták miatti tömeges vízbefulladásokat. Nem találták meg az arab emberkereskedők által kirakott rakományt időben? Semmi baj, van másik! Annyi megtévesztett, ostoba, mindenét feladó fiatal fekete-afrikai férfi torlódott fel Líbiában, hogy azt a pár ezer vízbe fulladt szerencsétlent simán leírják üzemi veszteségnek. Ahogy a favágót még sosem látott berber mondaná: ahol négereket csempésznek, ott hullanak a négerek.
Az olaszok véget akarnak vetni a rabszolgakereskedelemnek
Ha egy ország komolyan gondolja, hogy elég volt, újra vannak törvények és kiszáll a rabszolgakereskedelemből – Olaszország most ezt teszi –, az kellemetlenül érinti az addig lubickoló érdekelteket. Matteo Salvini kerek-perec megtiltotta az Open Arms nevű négernepper hajónak, hogy partra tegye a legutóbbi transzportját, így az azzal dolgozó „civileknek” befagyott az üzlete. Pont úgy, mint mikor kitört a polgárháború az Egyesült Államokban, a holland és a portugál rabszolgahajók meg tétlenül lebzseltek a Zöld-foki szigeteken berakodott áruval a karibi szigetvilágban. Az északiak tengerzárát nem tudták áttörni, pedig a fenékközben már roppant idegesek voltak az újamerikaiak: alig várták, hogy partra szállhassanak, ahol nyitott ajtóval, munkával és teljes ellátással várták a kilátástalan afrikai nyomorból menekülőket a derék déli ültetvényesek.
Az üzlet az üzlet, a lépéskényszer az lépéskényszer
A tengeri „civilek” hetek óta ugyanazt szállítmányt viszik; korábban – jobb, demokratikusabb időkben – egy nap alatt fordultak kettőt-hármat. Ez nem túl kurrens helyzet a hajó feltehetően egyre türelmetlenebb igazi üzemeltetőjének (senki se higgye el, hogy a hippi-jóemberek öntik bele a mikroadományokból vásárolt dízelolajat, és nem is Greta Thunberg-típusú vitorlással száguldoznak Líbia és Szicília között), s így nyilván nem gurul annyi nyílt társadalmi dollár (OSD) a rabszolgakereskedőkhöz sem. A hetek óta a nyakukon lógó négereket pedig a szállásoltatás mellett etetni is kell, úgyhogy szegény rabszolgakereskedők kénytelenek megtapasztalni a rabszolgatartás fiskális árnyoldalait. Nem csoda, ha fújnak Salvinire.
Te, baszki, legyenek újra életveszélyben, és mi újra mentsük meg őket! – kiáltott fel valamelyik IQ-bajnok a hajón, és mi már csak a narancssárga mellényben evickélő Eric Moussambanikat látjuk a videón, meg Richard Gere hősiesen utánuk tempózó barátait. A kétségbeesésnek is vannak határai! – emelik fel mutatóujjukat a bűnözők a videó leírásában, azt próbálván elhitetni, hogy nem a veszteglő üzlet a fő aggodalmuk, hanem az, hogy az afrikaiak már nem bírják tovább a várakozást.
És a rideg valóság
Illetve, hát ez még mindig nem a rideg valóság, mert valójában a négertranszportban feltehetően még Eric, az angolna szintű úszók sem állnak rendelkezésre. Ezért aztán nemcsak az újra megmentőket, hanem a kétségbeesésükben Európába úszó négereket is a fehér hippiknek kellett eljátszaniuk a felvételen, mint a Winnetou-filmek indiánjait a bronzbarnára sminkelt jugó statisztáknak. Talán itt is megpróbálkoztak a testfestéssel, de a Földközi-tenger langyos vize hamar leoldotta a négerséget a haladó rabszolgakereskedőkről, akiknek utolsó reménye a haladó médiában felszított sajnálat. A nyugati rabszolgatartó társadalmak pedig készségesen el is fogják hinni ezt a bénán kivitelezett hazugságot (ahogy azt is, hogy nekik csak Olaszország felel meg; Spanyolország, amelyik biztosította őket, hogy kiköthetnek, az nem), mert csak így tudják azzal nyugtatni a kis lelküket, hogy ők valójában jót tesznek ezekkel az afrikaiakkal, amikor beengedik őket az országukba, hogy pucolják utánuk a szart és leszedjék fillérekért az olajbogyót a maffia ültetvényeiről. Pedig ennél sokkal egyenesebb és becsületesebb volt az Amerikai Konföderációs Államok, amely legalább nem szégyellte és köldöknézés nélkül felvállalta, hogy rabszolgatartó.
Fotó: REUTERS/Guglielmo Mangiapane
