Egy elfelejtett háború "Transznisztriában", vagyis Románia, illetve tulajdonképpen Moldova keleti határainál
Alig harminc évvel ezelőtt egy újszülött állam megvívta első háborúját. Azonban erre most már senki sem emlékszik, még azok sem, akik 1992-ben Ukrajna állampolgárainak vallhatták magukat. Az ország lakói, sajtója, de még a szomszédos államok is – köztük az érintett országok – mind úgy tesznek, mintha a transznisztriai konfliktus meg sem történt volna. Az ukrán nacionalisták sem emlegetik, akiknek pedig kifejezetten jót tenne egy "győztes" háború emléke – mi lehet a feledés oka? Folytatjuk sorozatunkat, amelyben megpróbáljuk megérteni, hogy miért is vannak olyan fura országok arrafelé keleten.
A poszt-szovjet államok összetartó ereje a "nemzetek feletti" szocializmus bukásával elporladt. A cári Oroszország kohéziós erejét a pánszlávizmus adta, ez nyomokban a Szovjetunióban is megmaradt, azonban a kommunista birodalom jócskán meghaladta a szláv népek területeit. A moldávok románok, és bár ezért a kijelentésemért Bukarestben nem feltétlenül azok tapsolnának meg, akikkel létazonosságot vállalnék, nem tagadható, hogy szokásaikban, kulturájukban és nyelvükben egyeznek regáti testvéreikkel, csakúgy, ahogyan a székelyek velünk, magyarokkal. Hogy miért hivatkoznak néha magukra is külön nemzetként, annak oka a kommunizmusban keresendő.
A nemzetek létét tagadó, mégis az anyaföld védelmére buzdító sztálini kettősség idején a Moldáv Tagköztársaságban azért indítottak nacionalista mozgalmakat, hogy elnyomják a román egyesítésre való törekvéseket. A Szovjetunió szétesésével azonban ez meglehetősen visszaütött Moszkva számára. Gorbacsov elbukott peresztrojkája után Kisinyov is elindult a függetlenedés útján. A várost hívhatnám Kisjenőnek, ahogyan pár évszázadon keresztül nevezték, hiszen még Puskin, sőt, Stefan Ciobanu, a román történész is magyar alapításúnak tartotta, de ezt inkább kerüljük a béke kedvéért – talán mi alapítottuk, azonban legfeljebb annyira magyar, mint a Szíriusz. A szovjet időkben paradox módon tolt nacionalizmus elég erős lett ekkorra, hogy a népesség nagyrésze elutasítsa a Romániával való egyesülést, pedig akkoriban még nem volt akkora gazdasági különbség a két állam között, hogy ez különösebb problémákat okozozzon. Nagyban hozzájárult ehhez az is, hogy Moldova lakosságának jelentős hányadát nemzeti kisebbségek tették ki, főként oroszok, ukránok és gagauzok.
Népek a Dnyeszter mentén
A fent említett kisebbségek főként az ország északkeleti részén, a Dnyeszter folyó mentén élnek nagyobb tömbökben. A terület már a Szovjetunió széthullása előtt is több problémát okozott Kisinyovnak. Mivel a Moldáv Tagköztársaság a Szovjetunióhoz képest, a fent említett okokból sokkal szélsőségesebb nacionalista politikát folytatott, mint a többi tagköztársaság, a helyi kisebbségek helyzete mélyen az átlag alatt volt, ezért már 1989-ben felmerült, hogy a terület önállósodjon bizonyos mértékben: ki akartak lépni a Moldáv SzSzK-ból, és önálló tagköztársaságként csatlakozni a Szovjetunióhoz. A nagy testvér széthullása után ezek a kezdeményezések megerősödtek, élesebben szembeszáltak a kisinyovi vezetéssel, ebben pedig Moszkva segítségét kérték. A peresztrojka bukását követően azonban Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy erőteljesen fellépjen a térségben, ráadásul az orosz határ és a Dnyeper között hirtelen megjelent egy új ország: Ukrajna.
Amikor Kijevben Moszkvát játszottak
A Dnyeszter menti terület – vagy Transznisztria – lakosságának csaknem egyharmada ukránnak vallja magát. A frissen alakult ukrán állam még távol állt attól, hogy konszolidálja önállóságát, Moszkva befolyása gyengült ugyan Kijev felett, de nem tört meg. Ukrajna és Oroszország akkor még jó viszonyban volt a "szakítás" ellenére, és éppen kialakulóban volt az ukrán nemzettudat, amely még nem vált el teljesen az orosztól. Mondhatnánk, működött a pánszlávizmus. A Dnyeszter-mellék lakosságának másik lényeges hányadát oroszok és gagauzok tették ki. Kisinyov pedig darázsfészekbe nyúlt. Ha megnézzük a transznisztriai háború kirobbanásának okait, meglepő hasonlóságot fedezhetünk fel a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktussal: a többségi lakosság olyan törvényeket fogadott el, amelyek megnehezítették a kisebbségek helyzetét (főként oktatási és nyelvhasználati területeken), erre a helyi lakosság fegyveres miliciák alakításával válaszolt, segítséget kérve az anyaországtól. A Donyec-medencében Oroszországhoz fordultak segítségért ukrajna orosz nemzetiségű lakosai, a Dnyeszter mentén pedig elsőkörben Ukrajnától kértek segítséget a helyi ukránok és oroszok. Kijev pedig – ahogy évtizedekkel később Moszkva – válaszolt.
Háború a Dnyeszter mentén
Moldova függetlenségét követően a Dnyeszter Menti Köztársaság is kikiáltotta elszakadását. Szovjet mintára rendezték be az államot, annak ellenére, hogy a Szovjetunió éppen széthullott, megalakultak az első miliciák, amelyek moldáv fegyverraktárakat fosztogattak, a terület tulajdonképpen anarchiába süllyedt. A konfliktus akkor eszkalálódott igazán, amikor 1992. március 1-jén – állítólag a moldáv rendőrség megbízásából – meggyilkolták Igor Sipcsenkót, a dubosszari milícia parancsnokát. A miliciák és a Moldovához hű helyi lakosok és rendőrök összecsaptak, Kisinyov a helyzet rendezésére a terségbe vezérelte a hadsereget. A szakadárok "nagytestvéreikhez" fordultak segítségért. Ukrajna hivatalosan nem adott választ, ahogyan hivatalosan Oroszország sem vállal most szerepet a Donyec-medencében, azonban jól fegyverzett és képzett ukrán katonai alakulatok jelentek meg egyik napról a másikra a felkelők oldalán. Az összecsapások egyre inkább súlyosbodtak, a moldáv hadsereg – annak ellenére, hogy a szovjet nyugati hadegységek felszereléséből meglehetősen nagy készleteket örökölt – megakadt az előrenyomulásban, meglehetősen kaotikus helyzet alakult ki a frontvonalon: szovjet felségjelzésű tankok és ágyúk lőtték egymást, sem az ukránoknak, sem a moldávoknak nem volt ugyanis idejük átfesteni azokat.
Felmordult a medve
Az összecsapások kezdtek nemzetközi konfliktussá nőni. Az ukránokkal szemben, szintén "önkéntesként" megjelentek a román csapatok is a térségben. Közel volt a lehetősége egy olyan háború kitörésének, amelyben egy román-moldáv szövetség állt volna szemben a frissen alakult Ukrajna által támogatott szeparatistákkal. Volt azonban még egy tényező, ami végül meggátolta a szituáció elfajulását. Transznisztria lakosságának második legnagyobb részét az oroszok teszik ki, ráadásul a térségben állomásozott a 14. orosz hadsereg. Amikor a moldáv csapatok és a román önkéntesek kezdtek felülkerekedni az Ukrajna által támogatott miliciákon, Moszkva tudta, hogy lépnie kell. A kilencvenes évek elején Oroszország befolyási tere rendkívül összezsugorodott, nem engedhette meg, hogy az akkor szövetségesként elkönyvelt Ukrajna vereséget szenvedjen el egy háborúban; akkor és abban a szituációban ez az újonnan alakult állam összeomlását is jelenthette volna. Ezért a 14. orosz hadsereg főparancsnoka, Alekszandr Lebegy a parancsot kapott arra, hogy tartsa fenn a békét bármi áron. Lebegy ezt meg is tette, amolyan oroszosan: a 14. hadsereg csapatai tüzet nyitottak a moldáv csapatokra és védelmük alá vették a felkelőket. Az orosz közbelépés a jelentések szerint csak a háború utolsó hónapjában történt meg, de valjuk be, nehéz elhinnünk, hogy az ott állomásozó csapatok hónapokon át csak szemlélői voltak a körülöttük dúló csatározásoknak. Hivatalosan csak békefenntartásról volt szó, azonban ezt akkor sem vette senki komolyan. Egyértelmű volt, hogy az oroszok feladata a térség ellenőrzésének megtartása, ezt Lebegy kijelentései is igazolták:
Büszke vagyok, hogy segítettük és felfegyvereztük a transznisztriai katonákat a moldovai fasiszták ellen
– jelentette ki például egy alkalommal. Oroszország ezzel kettős célt ért el: lekötelezte Ukrajnát, és biztosított egy nyugati bázist a csapatai számára. Transznisztriában Moszkva kinyújtott karjaként ugyanis máig ott állomásozik egy ezerkétszáz fős orosz katonai alakulat, amely nevében még mindig a 14. orosz hadsereg, még ha létszámában csupán töredéke is annak. De ne legyenek kétségeink: az orosz gyorsreagálású erők bármikor órákon belül ott teremnének, ha valakinek ötletei támadnának.
Van-e olyan, hogy Dnyeszter Menti Köztársaság?
A Moldovától de facto elszakadt államot hivatalosan senki sem ismerte el, még Moszkva sem. A Csongrád-Csanád megyényi terület azonban önálló államnak tartja magát, egészen 2011-ig megtartották a szovjet típusú közigazgatást. Jelenleg Jevgenyij Vasziljevics Sevcsu Transznisztria parlamentjének elnöke, aki a rezsimváltás óta gyakorolja a hatalmat. Sevcsuk egyébként ukrán származású, de a kelet-ukrajnai konfliktus kitörésekor támogatásáról biztosította a Donyec-medence felkelőit. Az országocskának nemzetközi kapcsolatai tulajdonképpen nincsenek, azonban a területén állomásozó orosz hadsereg biztosítása miatt Moszkvának igencsak megéri a fenntartása kvázi exklávéként.
Miért felejtenek el egy háborút?
Az ukrán köztudatban szinte egyáltalán nincs jelen a transznisztriai háború története. Az általam megkérdezettek szerint a sajtóban nem jelent meg a konfliktus, a figyelmet pedig elterelte, hogy '92-ben viszonylagos gazdasági rendeződés volt az országban – ami ukrán mércével meglehetősen sokáig, majd egy évig tartott –, ráadásul az ország lakói még nem "élték át igazán" a függetlenséget, orosz – vagy a kárpátaljaiak esetében magyar – sajtóból tájékozódtak, nem követték figyelemmel az ukrajnai eseményeket. A konfliktus viszonylagosan gyors rendezése pedig nem adott lehetőséget arra, hogy rögzüljön a köztudatban. Felmerülhet, hogy a jelenlegi ukrán nacionalista mozgalmak miért nem emelték piedesztálra a győzelemet? Nos, azért, mert Ukrajna nem nyerte meg a háborút, orosz segítség nélkül valószínűleg elbuknak a moldáv-román csapatokkal szemben, ráadásul nehéz lenne beismerni, hogy a konfliktus lezárásának köszönhetően több száz orosz katona állomásozik Ukrajna délnyugati részén. Ráadásul, ha az ukrán fél esetleg elismerné a terület függetlenségét, úgy nehéz lenne továbbra is elítélnie a keleti szeparatistákat. Hiába, nehéz a győztesek élete.
Forrás: 3szek.ro, Magyar Hírlap, pridnestrovie.net, Vezető kép: Alchetron.com
