Putyin barátja, van harminc milliárd dollárja, orosz is, de valahogy nincs rajta a szankciós listán
Amint azt „A nagy jachtvadászat” című cikkünkben megírtuk, a fejlett nyugati demokráciáknak manapság elég, ha egy orosz milliárdos „közel áll” Putyinhoz, máris gond nélkül zárolják az elérhető vagyontárgyait. Így járt hét oligarcha, közöttük Roman Abramovics, akinek a nagylelkű brit kormány „megengedte”, hogy eladja a patinás Chelsea labdarúgóklubot, de a listán volt Oleg Gyeripaszka, az En+ Group tulajdonosa, Igor Szecsin, a Rosznyeft vezetője és Dimitrij Lebegyev, a Rosszija Bank igazgatótanácsának elnöke is. Ez a lista már igen hosszú, miként a lefoglalt villák, jachtok, letiltott hitelkártyák és az elérhetetlen bankszámlák sora is.
Szegő Miklós írása
Mégis van egy orosz oligarcha, akihez hozzá sem nyúltak. Pedig Vladimir Potanyin szintén Putyin „hű barátja” – a második leggazdagabb mágnás a maga 30 millárd dolláros vagyonával és még sincs rajta a szankciós listán... Ez meg hogy lehet? – kérdezte az olasz Corriere della Sera, és választ is talált a kérdésre. Az első megállapítása, hogy a körülbelül negyven, szankciós listán lévő oligarchán kívül még vannak olyanok, akiket a nyugat nem óhajt megbüntetni. Hogy ez képmutatás, a vagyonok zárolása pedig erősen kétséges a nemzetközi jog szerint, kit érdekel?
Mert hát vannak ezeknél fontosabb szempontok is. Ezeket általában „államérdeknek” szokták nevezni, amely olyan, mint a piros ász, amely bizonyos kártyajátékokban mindent üt. Valóban az is képmutatás, mert az államérdek mögött szinte mindig valamely igen nagy profitot termelő iparág érdekei húzódnak meg. Így jutunk el a nyugati befektetők és/vagy a fő részvényesek óriási hasznáig, amelyet az egész szankciós mese leplezni próbál. Esetünkben a gépkocsigyártásban és értékesítésben érdekelt befektetők hasznáról van szó. Akik minden gond nélkül el tudták érni, hogy Vlagyimir Potanyin nyugodtan sakkozhat a dácsájában, utazgathat a két szuperjachtja bármelyikén és az üzleti életben is úgy viselkedhet, mintha nem is lenne háború.
A „nagy titok” abban áll, hogy Potanyin többségi részvényese a Norilsk Nickelnek. Ez egy szibériai bányászati vállalat, amely a világon felhasznált nikkel 15%-át és a palládium 40%-át állítja elő, amelyek a mikrocsipek és az autók gyártásához elengedhetetlen alapanyagok. Az ő szankcionálása a két fém árának robbanásszerű növekedését idézné elő, amely pusztító következményekkel járna az autó- és a félvezetőiparra nézve, drasztikusan csökkentve az eladásokat és a profitot.
A nikkel az elektromos autók akkumulátoraiban, illetve az energiatárolásban használt legfontosabb nyersanyag. Az új fejlesztésű, nikkel, lítium, kobalt és alumínium-oxid felhasználásával készült elektródák gyártásához pedig egyre nagyobb mennyiségben van rá szükség. Persze nikkelt nemsokára Tanzániában, egy óriási bányában is fognak bányászni, ha majd egy brit cég minden engedélyt megszerez. Ám arra most és azonnal szükség van. Az ára tavaly 21 ezer dollár volt tonnánként, az orosz–ukrán háború hatására márciusban felugrott 100 ezer dollárra. (Még Elon Musk, a Tesla-vezér is nyugtalanul forgolódott az ágyában, hiszen ez befolyásolja a szépen indult autóeladásait Kínában.) Nikkelbányák vannak még Kanadában, Ausztráliában, Kubában és Indonéziában, de míg 2019-ben az oroszok 133 tonnát exportáltak, a kanadaiak csak ennek felét. Egyedül Indonézia termelt 90 tonnát (de ott meg a szállítási költség magas), a többiek pedig csak „futottak még”. Ami a palládiumot illeti, a listavezető oroszokon kívűl Dél-Afrikából és az Egyesült Államokből lehet még hozzájutni. Az S&P Global szerint az oroszok egyre több pénzt fektetnek abba, hogy a jövő évtől kezdve egyeduralkodók legyenek ezen a piacon. A világban a palládium körülbelül 75%-át szintén az autóipar használja, például a katalizátorok gyártásánál. A hibrid járművek iránt egyre nagyobb igény értelemszerűen a palládium iránti keresletet is megnövelte.
Hát ezért „védett” személy Potanyin. De az is érdekes, hogyan lett belőle dollár-multimilliárdos? Először is: jó családba született. Az apja egykor a Szovjetunió kereskedelmi minisztériumában dolgozott és ő is itt helyezkedett el, kiváltságos karriert befutva 28 éves koráig, amikor is a gorbacsovi peresztrojka zűrzavarát kihasználva megalapította az Interros céget tízezer dolláros tőkével, különböző (elvtársi) állami cégek támogatásával. Két évvel később az Uneximbankja az új orosz állam referenciabankja lett. Mindössze két év alatt, 1992 és 1994 között a vagyona 300 millió dollárról 2 milliárd dollárra nőtt.
De ez csak a kezdet volt. Valójában ő volt az, aki megalkotta az „évszázad lopását”, azt a rendszert, amely részvénykölcsönök néven vonult be a történelembe. Mivel Borisz Jelcin egyre népszerűtlenebbé vált az országban, egy hat oligarchából álló csoport (Potanyinnal együtt) dollármilliárdokat „kölcsönzött” a kormánynak a túlélésére, állami tulajdont elzálogosítva, tudván, hogy az államnak adott pénzt már úgysem fogják visszakapni. De ez nekik nem is volt fontos. Az üzlethez tartozott, hogy a hat oligarcha a végtelenségig költött a Jelcin-kampány támogatására. Bevetették saját televízióikat, amerikai stratégákat alkalmaztak, vagy egyszerűen szavazatok millióit vásárolták meg. Jelcint újraválasztották, jutalomként Potanyin miniszterelnök-helyettes lett és azt a pozíciót két évig töltötte be. Ám amikor az ország már nem tudta kifizetni a hiteleiket, az oligarchák bagóért hozzájutottak az elzálogosított közjavak legkiválóbb darabjaihoz. Potanyin, a terv kidolgozója így jutott hozzá a Norilsk Nickelhez.
Nem több mint 170 millió dollárt fizetett érte, majd ugyanabban az évben a cég 3,3 milliárd dollár bevételt ért el.
Amikor Vlagyimir Putyin 2000-ben megérkezett a Kremlbe, Potanyin hűséget esküdött az új cárnak, elfogadta, hogy távolmarad a politikától, és egyike volt azon kevés eredeti oligarchának, aki megőrizte vagyonát és tovább gazdagodott. Sőt, Putyin álmát valóra váltva, Szocsiban ő fektetett be egy síparadicsomba, és ő volt annak a kampánynak a fő lobbistája is, amely a 2014-es téli olimpiát a fekete-tengeri városba hozta. Sőt, azzal, hogy Potanyin nem került fel a szankciós listára, újabb szolgálatot tehetett Putyinnak. A még mindig létező Interros csoportja vásárolta vissza a Roszbankot a Société Générale-től, amelynek még 2008-ban adták el. És amikor a Londonban élő orosz milliárdost, Oleg Tinkovot a Kreml arra kényszerítette, hogy eladja a virágzó Tinkoff Bank 35%-át, azért, mert az orosz hadsereg ukrajnai akcióját az Instagramon „tetvesnek” minősítette, Potanyin gyorsan vette át azt tőle.
„Nevetséges áron, a valós érték 3 százalékáért” – mondta utóbb szomorúan Tinkov, aki az esetből megtanulhatta, hogy a rendszerrel még egy Instagram bejegyzés erejéig sem szabad szembeszállni.
