Donbásztól Pekingig – Látlelet a háború kitörésének évfordulóján
Egy éve támadta meg Oroszország Ukrajnát. A háború elején mindenki egy pár nap alatt lezajló villámháborút jósolt, majd a kijevi visszavonulás után előjöttek az első elemzések arról, hogy szenvedett végzetes vereséget Moszkva, és dől meg napok alatt Putyin hatalma. Az elemzések tehát tévedtek, a jóslatok nem váltották valóra önmagukat, így tehát a lehetséges végkifejletek megsaccolása helyett, mindössze a tanulságok megvitatása maradt, amelyek bár senkinek nem adhatnak reményt arról, hogy legalább valaki előre látja mi történhet még a frontokon, de segíthet megérteni mi történt eddig a Donbászban, a világon és mit akarhatnak a nagyhatalmak elérni a következő hónapokban.
Azt már minden felelős európai vezető (vagyis Orbán Viktor) megértette, hogy a háborúnak nem lesz győztese. Vlagyimir Putyin a héten nagy tömeg előtt előadott beszéde is ezt igazolta. Az orosz elnök ugyanis egy szóval sem tért ki arra, amit mindenki várt a beszédétől, tudniillik, hogy mikor is ér véget a "különleges katonai hadművelet", nyíltan beszélt azonban arról, hogy nem az ukránok, hanem az "őket fogvatartó nyugati elit" ellen harcolnak. Ez pedig lényegesen messzebbre tolta az oroszok céltábláját.
Az pedig, hogy Moszkva a jelek szerint ráér, nem is meglepő. Amint a XXI. Század Intézet összefoglalójában arra emlékeztetnek, a háború elején a legtöbben gyors orosz győzelemre számítottak, ehhez képest egy évvel később a harcok még mindig tartanak. A gyors orosz sikerrel kapcsolatos előrejelzések azonban az oroszok óriási stratégiai (területi, demográfiai, gazdasági stb.) fölényére épültek, miközben az ilyen jellegű előny csak idővel tud érvényesülni.
Amint arra az elemzőközpont is rámutat:
A gyakorlatban az oroszok egy, a békebeli ukrán hadsereggel közel azonos létszámú kontingenssel kezdtek a „különleges hadművelet” kivitelezésébe, az ebből fakadó lehetőséget pedig az ellenfeleik meg is próbálták kihasználni:Ukrajna totális mozgósítással került vélelmezhető létszámfölénybe, a nyugati támogatás pedig a technikai hátrányokat volt hivatott ledolgozni. Az őszi részleges mozgósítással és a hadiipari kapacitás – a Nyugaténál gyorsabb – felpörgetésével azonban a mérleg ismét elbillenni látszik.
Persze, a háború végkimenetele továbbra is megjósolhatatlan. Vannak azonban tények, amelyek mellett nem mehetünk el, ha megjósolni nem is akarjuk a jövőt, de értelmezni próbáljuk a jelent. A XXI. Század cikkében idesorolják például a demográfiai vereséget, amelyet Ukrajna elszenvedett, hiszen az ország férfilakosságának nagy része elhagyta szülőföldjét, a harcokban ezrek vesztették életüket, a civil veszteségek hatalmasra rúgnak, és a belső menekültekről még nem is beszéltünk: csak Kárpátalja lakossága a másfélszeresére nőt az első hónapokban. Az otthonukat elhagyó, és a nyugati megyékbe menekülő családok helyzete szociális katasztrófát okozott az országban. A megsemmisülő infrastruktúra pedig Európa legnagyobb humanitárius válságát idézte elő.
Oroszországot pedig lelassítani sikerült, de megállítani nem. Az elhibázott szankciók, és Ukrajna hadianyaggal való támogatása ugyan lelassította az orosz gőzhengert, de leginkább csak azt érték el, hogy míg az európai embereket egyre jobban megviselik az energiaválság következményei, addig az oroszok életszínvonala jelentősen nem romlott, ellenben még inkább szembe fordultak az egyre inkább ruszofób hangot megütő európai és amerikai politikusokkal. A hadianyag szállítmányok pedig csak megerősítették Kijevet abban, hogy nem kell tárgyalnia a békéről, az ukrán elnök továbbra is kizárólag a "végső győzelemben" hisz, és elutasítva az Isztambulban felvetett békelehetőségeket, még több ukrán katonát vezényelnek a frontra, a bizonytalan, de valószínű halálba.
Azonban nem Ukrajna az egyetlen, aki a washingtoni támogató szavaknak hála elhatárolódott a békétől, ezzel feladva függetlenségét a kérdésben. A szankciók nyomán kialakult energiaválság bebizonyította, hogy Európa sem képes szuverén entitásként viselkedni, és az USA kihelyezett helyőrségeként hűségesen követi annak utasításait. Korábbi cikkünkben bemutattuk Schmidt Mária Látlelet az orosz-ukrán háborúról című könyvét, melyben a Terror Háza igazgatója kifejtette, hogy a szomszédunkban zajló konfliktus valójában az amerikai-kínai szembenállás megnyilvánulása. Mert míg az Egyesült Államok arra használta fel a háborút, hogy még szorosabbra húzza a láncot Európa nyakán, addig Kína bár egyelőre kivár, de amennyiben aktív szerepet vállal a konfliktusban, akár Oroszország támogatójaként, akár békeközvetítőként, akkor jelentősen megnő az ázsiai birodalom befolyása nyugati ellenfelével szemben. Amint Schmidt Mária megfogalmazta:
Kétszeres proxyháború folyik, amelyben Kínát Oroszország helyettesíti, az USA-t pedig Ukrajna.
Forrás: XXI. Század Intézet; Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok
