Megtörni a Kisantantot
Az első világháborút lezáró Párizs-környéki békék egyetlen célt szolgáltak: megtörni azokat a közép-európai hatalmakat, amelyek a kontinentális erőegyensúlyt évszázadokig balanszban tartották. A győztes országok szövetségének mintájára a Magyar Királyság romjain mesterségesen kreált országokat is szövetségbe szervezték, amelynek semmilyen más célja nem volt, mint a csonka Magyarország sakkban tartása. A Kisantant aztán beteljesítette kötelességét, hiszen a politikailag, gazdaságilag és földrajzilag elszigetelt Magyarország kényszerpályán mozogva belesodródott az ország másik sorstragédiájába, a II. világháborúba, azonban sokáig úgy tűnt, hogy a magyar politikai vezetésben nincs akarat, vagy tudás – esetleg józan pragmatizmus –, hogy kilépjen ebből a kényszeredett pozícióból. Most azonban éppen a Kisantant szorításának a megtörését jelentik az olyan, első ránézésre furcsa szövetségesek, mint Aleksandar Vučić vagy Robert Fico.
Bár Németország a XX. századra egyértelműen átvette a német kultúrkör vezető hatalmi szerepét, az Osztrák–Magyar Monarchia még mindig fontos szereplője maradt a kontinentális erőegyensúlynak. Nem véletlen hát, hogy az I. világháborút lezáró Párizs-környéki békéknek nem Németország, hanem a Monarchia volt az igazi vesztese, benne Magyarországgal. Franciaország egyértelmű célja volt, hogy a Magyar Királyság jelentette régiós hatalmi pozíciót Románia vegye át, míg az a térség szláv népeit két nagy konglomerátumba tömörítve olyan államalakulatokat kívántak létrehozni, amelyek adott esetben külön-külön is képesek legyőzni a megcsonkított Magyarországot. Ezek az ellenséges országok a kötelező semlegesség címén a nyugati hatalmak karjába lökött Ausztriával bezárólag egy olyan fojtóhurkot hoztak létre, amely a magyar államiság elkövetkező 100 évét meghatározta.
Aki pedig azt hitte, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia megszűnését követően a Kisantant esetleg fellazul, az óriásit tévedett: az utódállamok némelyike ugyan egymással is kifejezetten ellenséges légkörben (délszláv háború), de a magyar érdekkel szemben konzekvensen fellépve tudtak tevékenykedni. A szerb sajtóban például még a kétezres évek elején is alapállás volt a magyarellenes attitűd. És akkor a kárpátaljai, a felvidéki, vagy az erdélyi magyarok helyzetéről még nem is beszéltünk. Persze ez a világon egy jogállamisági biztost sem érdekelt soha.
Ugyanakkor a '10-es években elkezdődött valamiféle változás. Az elmúlt évtized második felében először csak a szubjektív érzet változott meg, idehaza már kevésbé volt érezhető, hogy idegenként tekintenének ránk saját hazánkban a szomszédos országok lakói. Majd a közelmúltban egyre szorosabb tevékeny együttműködés épült ki Belgráddal, és alkalomadtán Pozsonnyal is. Szerbiával a gazdasági kapcsolatok élénkültek meg, infrastrukturális és energetikai projektekbe kezdett velük közösen a magyar állam, míg Szlovákiában a népes magyar kisebbséget érő elképesztő jogfosztások hullottak ki csontvázként a szekrényből. Ezek a magyar diplomácia olyan érdemei, amivel 100 év után úgy tűnik, hogy képes megtörni a Kisantant szorítását.
A Beneš-dekrétumok hazájában a választásokat megnyerő Fico erre az egyik legjobb példa. A Kisantant "profiljába" korábban tökéletesen illeszkedő politikus az elmúlt időszakban már gyakran bírálta saját kormányát, és kiemelten szimpatizált Orbán Viktor politikájával, majd – hasonlatosan a szerb jobboldali politikusokhoz – a magyar kisebbség helyzetének javításáról is beszélt. Ennek nagyon egyszerű oka van: ha egy európai politikus nemzetben gondolkodik, és szuverenista álláspontot képvisel, akkor tudja, hogy érdemes jóban lenni a magyar miniszterelnökkel és a magyarokkal. Mindez azután, hogy néhány hete az a 20 évvel ezelőtt teljes képtelenségnek tűnő jelenet zajlott le, amikor is a szerb kormányfő Budapestre jött egy demográfiai csúcsra, és modellállamnak nevezte Magyarországot.
Magyarország és Szerbia mostani viszonya jól mutatja, miként volt képes a két ország túllépni a történelmi tragédiákon és eseményeken, és példamutató módon összefűzni erőit
– summázta a szerb–magyar kapcsolatokat a demográfiai csúcson Novák Katalin köztársasági elnök.
És valóban: miután Magyarország, ha nem is törte meg a Kisantantot, de lazított annak szorításán. Ma pedig a V4-ek, amelynek Szlovákia is a tagja, Európa egyik legfajsúlyosabb érdekérvényesítő csoportosulása, amelyben Magyarországnak vezető, összetartó szerepe van. Ez pedig az elnyomására létrehozott gyűrűből kiemelve gazdasági, demográfiai vagy katonai súlyán túlmutató politikai erőt kölcsönöz az európai porondon. Ha pedig valaki a külhoni magyarokért aggódik, érdemes észben tartani, hogy csak egy erős anyaország garantálhatja az ő biztonságukat és előrelépésüket is. Lehet tehát szeretni, vagy nem szeretni a szerbeket és szlovákokat, a kreált elszigetelésből való kitörés azonban pragmatikus érdek.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
