A város, amely a béke szigetéből a migránsok prédája lett
A fenti cím alapján nyilván a bőség zavara fogja el az olvasót, hiszen napjaink Európájában már gombaként nőnek ki azok a városok, amelyek a korábbi társadalmi szerkezetüket és ezzel életvitelüket maguk mögött hagyva teret engedtek egy olyan kisebbségnek, amely vallási és kulturális téren sem mutat semmilyen átfedést Európa keresztény gyökereivel. Sőt, ennek a kisebbségnek a célja mindinkább egy saját, belső állam létrehozása, ahova a hatóságok is csak nehéz fegyverzettel mernek belépni, vagy még azzal sem. Számos nyugat-európai város vesztette el már így az identitását, beleértve Franciaország városait is. Noha, Párizst a múltban sokáig a szerelmesek városának is tartották, mára ezt a címet elveszítette, és most már többek között az utcáin áruló migránsokról lett híres. Azonban Párizson túl, számos város jutott hasonló sorsa: köztük Poitiers, Franciaország kulturális és történelmi városa, amely szintén magára húzta a bevándorlókat, akik lassan saját területként tekintenek a város egyes részeire. És, nem mehetünk el szó nélkül az ott játszódó szerelmi történet mellett, amely korántsem ért boldog véget. Viszont az eset tökéletesen rámutat arra, hogy az integráció valójában mennyire távoli és arra is, ahogy az az adott eset is szemlélteti a visszájára sülhet el.
A franciaországi Poitiers egyike azoknak a városoknak, amely mind kulturális, mind történelmi szempontból kiemelt jelentőséggel bír. Területén már a 3. században megjelentek a keresztények, továbbá itt található az ország legrégebbi temploma is. Azonban míg Martell Károly, aki 732-ben legyőzte a muszlim seregeket Poitiersnél és ezzel megállította az előre nyomulásukat Európa belseje felé, addig napjainkban nemhogy megállítani nem akarják a többségben iszlám vallású migránsokat, hanem azokat a nyugati országok kormányai egymásra licitálva hívják be, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a migránsok nagy részének esze ágában sincs asszimilálódni, és inkább a saját kultúráját és vallásával átitatott életvitelét akarja a befogadó államra és annak társadalmára kényszeríteni. És sajnálatos módon, az eddigi tapasztalatok és hírek azt mutatják, hogy eddig sikerrel is jártak.
Poitiers-ben sem alakul másképp a helyzet, ahol tavaly egy drogügy miatt tört ki lövöldözés, amely végül egy körülbelül 400-600 ember részvételével zajló összecsapássá fajult, ahol a rivális bandák estek egymásnak. Később a várost pedig egy szerelmi történet tragikus végkimenetele rázta meg, amelynek főszereplője a 26 éves Ines, aki egy migránsokat segítő szervezet önkéntese volt és egy 36 éves afgán migráns, aki korántsem az integráció és a francia törvények elfogadásának szándékával érkezett Franciaországba.
Amikor esély sincs a migránsok integrálására
Ines, aki a menekültszálláson adott francia órákat a migránsoknak beleszeretett a nála tíz évvel idősebb afgán férfiba, akit a liberális Ines hasonlóan „befogadó” barátnői is „veszélyesen szélsőségesnek” tartottak. Ugyanis a férfi rajongott a tálibokért, azokért, akik hazájában, Afganisztánban átvették a hatalmat, és akik lábbal tiporják a franciák által olyannyira féltett emberi jogokat. Így már láthatjuk, hogy az afgán szereplőnk számára miért is volt kezdetektől fogva kizárt, hogy integrálódjon. Azonban a migránsok által ellepett és bevándorló országgá lett Franciaország mégis jó terepet nyújtott ahhoz, hogy a férfi megtalálja a számításait. És meg is találta a fiatal nő személyében, aki két évig élt együtt a férfival, majd később ugyan a kábulatból felébredve elhagyta, de a férfi nem hagyta annyiban, és zaklatni kezdte a nőt. Ines pedig hiába tett többször feljelentést a rendőrségen, a hatóságok nem tettek semmit, hogy leállítsák az erőszakos és tálon-rajongó afgán migránst. Végül az eset tragédiával ért véget: Inest az afgán migráns brutálisan, több késszúrással gyilkolta meg.
Az esetet követően egyes liberális feminista szervezetek egyből a hatóságokat kezdték el okolni a tétlenségért, azt állítva, hogy ha azok időben lépnek, akkor megakadályozhatták volna a tragédiát. Ebben az állításban pedig van némi igazság, de mégis annyival kellene pontosítani, hogy a tragédia nem következett volna be, ha a francia bevándorlásügyi hatóság nem engedi be az afgán állampolgárt, azért, hogy a francia adófizetők pénzén jól elszórakozzon. Másrészt, a francia önkéntes, akinek az integráció elősegítése lett volna a feladata, maga választott egy másik kultúrát, egy olyat, ahol a nőknek nem jár tisztelet, csak szolgaság. Vagyis az integráció fordítva sült el, és mire Ines észbe kapott addigra már késő volt.
Ez az eset is arra mutat rá, hogy a szolidaritás jegyében történő betelepítések egyre nagyobb veszéllyel járnak, főleg egy olyan ország számára, amely amúgy is integrációs problémákkal küzd, és amelynek orvoslására a kormány nem tud, vagy ami még rosszabb nem is akar megoldást. A többségében iszlám vallású migránsok beengedése pedig különösen veszélyes egy olyan generációra nézve, amely könnyen enged a befolyásolásnak és amely az állam által szorgalmazott érzékenyítés következtében nem képes felismerni a valós fenyegetést. Poitiers, ahogy már több francia város is, arculatváltáson megy keresztül, és a legnagyobb probléma, hogy az országnak most nincs egy Martell Károlya, hogy az előretörést megállítsa.
