Egy új élmény és egy régi ismerős

Lehengerlő, emocionálisan túlfűtött, teltházas, világszínvonalú – ez a megszokott, amihez ezúttal hozzájött egy új élmény és egy régi ismerős. 2014. december 13-a piros betűs ünnep volt az Ákos rajongók számára.

ZANA DIÁNA

Mindig akad néhány dátum az évben, ami elé az ember várakozással telve tekint. Ezek az időpontok az egyes ember életében piros betűs ünnepnek számítanak a tényleges ünnepnapok mellett. Számomra ilyen a szülővárosomban tett ritka látogatás, az egyéb utazásaim napjai, a szeretteim születésnapjai és az Ákos koncertek.Igen. És nem csak azért, mert Ákos zenéje születésemtől kezdve az életem részét képezi. Éppen világrajövetelem évében alakult a Bonanza Banzai (egészen pontosan öt nappal megszületésem előtt) és úgy adódott, hogy a bátyám hatalmas fan volt, ezért már a napi reggeli kakaóm aláfestő zenéjeként is az Induljon a banzáj! szolgált. A „csigabiga gyere ki” helyett én „nincs Beethoven nincs rock n roll”-t énekeltem (ez azóta sem változott). Aztán ahogy cseperedtem, egyre többet ismertem meg a világból, és valahogy minden érzéshez, eseményhez, pillanathoz, személyhez dukált egy Ákos szám is (ez sem változott). De – ahogy mondtam – nem ez az egyedüli ok, amiért mindig tűkön ülve várom a koncertek eljövetelét.

Minden egyes alkalom olyan lehengerlő, sőt megsemmisítő emocionális hatást mér rám, hogy aztán napokig nem térek magamhoz, és nagyon hosszú ideig „emléket pumpál szerte szét a szívem”. Ezek tipikusan azok az emlékek, amelyeket egyszerűen képtelenség hitelesen átadni, ha valaki nem élte át őket személyesen. A tökéletesség formát ölt, hallhatóvá és láthatóvá válik, kitölti a teret és egyszerre költözik be több, mint tízezer ember szívébe, akik egytől-egyig átadják magukat az érzésnek – na, ez történik egy Ákos koncerten. Így volt ez december 13-án is két órán keresztül a Papp László Sportarénában.

Rajongóként általában az első sorokban várom a kezdést, kiemelt állóhelyen a kemény maggal, az igazi koncertélmény miatt. Most azonban úgy alakult, hogy ülőhelyem volt, nem is annyira közel a színpadhoz. Kicsit szomorkásan vágyakozva tekintettem le a küzdőtérre, de aztán elkezdődött a show és tátva maradt a szám.

Mikor az őrjöngő tömeg kellős közepén ugrál és ordibál az ember, nem azzal van elfoglalva, hogy hátratekintgessen, hogy a terem közepe-vége felé vajon mi zajlik. Azt kell mondanom, megérte, hogy ezt is kipróbáltam. A koncert minden percével, minden egyes hanggal és hangulattal tökéletesen összehangolt, világszínvonalú lézer és fény show letaglózó volt. A látvány, a színpadon vetített térhatású képekkel, a füstöt és az embereket különbözőképpen és más-más színekkel megrajzoló lézerfényekkel éppen annyira futurisztikusan hatott, mint a régi dalok újrahangszerelt, szinti-popos változatai.

Mikor Ákos bejelentette, hogy Hauber Zsolttal, a régi ismerőssel újra együtt dolgozik majd, számítani lehetett arra, hogy a Bonanza számok előtérbe kerülnek. Ez nem is történt másképp, és mégis, a Calypso, a Vér szava vagy a Kezemet nyújtom is teljesen másnak, újnak hatott. Az emocionális töltetet még jobban erősítette, hogy a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektetett a lassú nótákra az Ákos, Sanyi, Lepe, Hauber Zsolt négyes. De természetesen nem maradtak el a pörgős számok, amelyekre – és ezt is most láttam elsőször saját szememmel – nem csak a színpad köré zsúfolódott megafanok tomboltak, az egész küzdőtér – a hátsó állóhelyeket is beleértve – hullámzott a ritmusra. Sőt, a kis hatásszünet után eljátszott utolsó három-négy szám alatt az ülőszektorokban helyet foglalók is felpattantak és ugrálva, tapsolva táncoltak, majd egy emberként kérték Istent: adjon jó éjszakát.

A szokásos lélektöltés mellett én ezúttal egy új élménnyel gazdagodtam. Nem mondom, hogy ezentúl mindig ülni fogok, de megérte ezt is kipróbálni. Ákos és csapata tényleg mindenre gondol. Csordultig töltődött a lelkem, a látványt pedig nem felejtem el egyhamar. Azért 2015-ben Újrakezdhetnénk…

Forrás: PolgarPortal.hu

Fotó: Szabó Gábor - Origo