Hány kedd egy szoknya?

Azért kedd, mert minden kedden gyerektáncházban „tombolnak” a kicsik az FMH-ban (Fővárosi Művelődési Ház). És miért a szoknya? Mert második, harmadik, vagy ki tudja hányadik kedden, minden anyukára, nagymamára is visszamászik a hagyományos, női ruhadarab. Muzsikásra mindenki járt, aki a tizenegyben lakik, és már elmúlt harminc. Vagy negyven.

SZIGETVÁRY LÍDIA- Nullahategy.hu

A mai kisgyerekes szülők közül többnyire azok járnak, akik közösségi élményként nem érik be a homokozó szélén ücsörgéssel. Meg egyébként is, bizonyos körökben mindig divat volt a táncházasdi. Szerencsémre Zsuzska lányom is szeret táncolni. Amikor kora délután el kezdünk készülődni, már az előszobában is forog, tipeg. Gondolom a másfél éves kis lelkének is segít a ráhangolódásában, hogy már délben rágyújtok egy-egy nótára. Csodálatosan átalakul a magatartása is: mindenféle civódás nélkül tudunk felöltözni, elindulni.

Láttatok már felragyogó, tündéri gyerekarcot? Én minden kedden. Amikor megérkezünk a Fehérvári úti épületbe és szabadjára engedem, olyan mint, aki a fellegek között futkározik. Csak rohan, és rohan, néha megáll egy-egy néni, bácsi, kisfiú, vagy nagylány előtt és figyelgeti őket. Szocializálódik.

FMH táncházas élményeinkhez Misi bácsiék, vagyis Sipos Mihályék bőven hozzájárulnak. Néha elkésnek, de negyvenkét éven keresztül, majd' minden hét keddjén nem lehet senkitől sem a maximumot elvárni. Misi bácsiból, a Muzsikás együttes - Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas - prímásából árad a zene, még félrenézéseit és mosolyát is kottázni lehet, ez nem kérdés. Ha elviszed a gyereket egy keddi összejövetelre az FMH-ba, és látod, hogy tekint a táncoló, vagy keresztbe-kasul rohangászó apróságokra, megérted a zene iránti szeretetét. Ez történik velem is, amikor Zsuzsikám rohangál esztelenül-fesztelenül. Sokszor hátrafelé néz miközben szalad, borítékolva vannak az ütközések. Hirtelen meglepődés után keres a tekintetével, amikor látja rajtam, hogy semmi gond, újabb szaladgálós roham veszi kezdetét. A nyugodtabb gyerekek abban lelik örömüket, ha leülhetnek a színpad előtt, és átszellemülten, transzcendentális meditációban repülnek a hegedű vagy a cselló hangjával.

Az első két alkalom után, amikor Zsuzsi még semmi jelét nem mutatta a tánc iránti szenvedélyének, megijedtem, hogy erőszakkal tolom belé a népzenét. Aztán egyszer csak megindult otthon a mozgása. Ekkor értettem meg, hogy türelmetlen voltam. A következő keddi összejövetelen már megfogta a szomszéd néni kezét, amikor körbeálltunk. A körtáncos játékok java-részt lekötötték, de a mai napig főleg a fiúkkal közös bandázással telik az egy-másfél órás foglalkozás nagy része. Az esti gyors altatásért és a tizenkét órás mormota-üzemmódért újabb hála a táncos-mulatságos gyerekbarát elfoglaltságnak.

És azt se felejtsük el, hogy a gyerekeket kísérők – anyukák, apukák, nagymamák és nagypapák - ugyanúgy „tombolnak” az első húsz perc után, mint a fiatalok egy felkapott szórakozóhelyeken. (De tényleg!) Csak éppen itt a 'csápolás' a népzenére megy, ami Muzsikásék előadásában bizserget, a táncházvezetők irányításával pedig rendesen elfáraszt. Kellemesen, de kíméletlenül. Szinte érthetetlen, hogy Littner Anitának és Bejczi Bálintnak, a táncház vezetőinek hogyan jut energiája minden gyerekre, anyukára, apukára, nagymamára és nagypapára. Sipos Mihály egy interjúban felidézte, hogy 1972-ben a hajdani körteremben indult el a táncház. Tehát a nagymamák és nagypapák is „idehordták” az ő gyerekeiket, a mai anyukákat és apukákat. És táncházba járni ma megint 'menő'."

Vezető kép: FMH Facebook