Búcsúszimfónia - Utolsó női szeszély a Jégbüfében
A belváros egyik ikonikus helyszínétől vehettek édesszájú búcsút szombaton, a süteményekre, fagylaltra és gofrira szakosodott ínyencek. Hatvanhárom év után bezárt a Jégbüfé. A Nullahategy a helyszínen járt.
BARTA ZSOLT - nullahategy
A Ferenciek terén, „ott, ahol a hetes megáll“ az egyik legszebb épület a 10-es számot viseli. A belvárosi telken már 1817-től üzletház állt, melyet báró Brudern József építtetett, Pollack Mihály tervei alapján. A Brudern ház üzletsori folyosója miatt, melyet Pollack állítólag francia mintára tervezett, kezdte el a pesti köznyelv „Párizsi-háznak“ nevezni az épületet. Amikor 1910 körül az elaggott üzletházat elbontották, és Schmahl Henrik tervei alapján új, meglehetősen pazar épületet húztak fel helyette, megőrizték mind a Brudern nevet, mind a párizsias hangulatot, az utóbbi szerepét a földszint vitte tovább, Schmahl ott alakította ki ugyanis az üzletek számára, a máig legendás Párisi udvart.
Az épület maga a Belvárosi Takarékpénztár Székháza nevet kapta, s természetesen pénzügyi funkciókat látott el. 1952-ben költözött végleges földszinti helyére a Jégbüfének elnevezett vendéglátóipari egység. amely onnan kapta nevét, hogy elsősorban parfékat, s jeges nyalatokat kínált a nagyérdeműnek. Különös, hogy a személyi kultusz embertelen éveiben egyáltalán felmerült egy központi helyen kialakítandó, merészen újító cukrászda ötlete, ám úgy tűnik Rákosi pajtás osztályharcot hirdetett a hagyományos vendéglátás ellen is. Nem véletlen ugyanis, hogy a Jégbüfében csak állóhelyek voltak, s a kiszolgálás is elég kacifántos módon zajlott. Mindkét módszer a Szovjetunióból érkezett.
Az állva evés az öntudatos proletár fegyvere volt a kapitalistákkal szemben, hiszen nem ülve, kényelmesen eszegette krémesét, hanem gyorsan, állva dobta be, s mehetett is vissza a munka frontjára, ezzel is csapást mérve az imperializmusra. A kiszolgálásnak is voltak fázisai. Először blokkot kellett váltani, majd újra sorba állni, ahol aztán átadták az óhajtott süteményt. Pontosan úgy, mint egy átlagos, moszkvai kioszkban, vagy egy kőbányai kiskocsmában. A többféle kényelmetlenség ellenére a fogyasztók hamar megszerették a helyet, és már az ötvenes évek végére a legnépszerűbbek közzé tartozott. Érezte ezt a hatalom is, az 1958-as, brüsszeli kiállításra már a Jégbüfé szakmai stábja által megálmodott s megvalósított Somlói Galuskával és Budapest tortával neveztek be, s értek el szép sikereket.
A Jégbüfé a hatvanas évek végének sajátos, hazai diáklázadásainak is tanúja volt. A Párizsi udvarban találkoztak rendszeresen annak a „galerinek“ a tagjai, akik csoportos igazoltatás esetén, a cukrászda egyik ajtaján be, amjd a másikon ki tudtak meglógni a hatósági zaklatások elől. Talán még egy mignonra is volt idő. A jégbüfé a hatvanhárom év alatt igyekezett megtartani hagyományos árukínálatát, az utolsó órákban is kapható volt a hagyományos (népszerű nevén: szocialista) krémes, különféle mignonok, Budapest tortaszelet, a máshol már nem igazán fellelhető tejszínes kocka, és a női szeszély. Az utóbbit egyszer már megszüntették, ám annyian írtak be reklamálva a vásárlók könyvébe, hogy a vezetőség újra gyártani kezdte a málnahabból álló szénhidrátbombát.
A kínálat 1986-ban bővült, hazánkban először a Jégbüfé kirakatablakán keresztül lehetett tejszínes gofrihoz jutni. Igaz, a szakemberek először az „amerikai palacsinta“ nevet szánták a terméknek, ám kapóra jött, hogy ugyanabban az időben a hamburger nevét „amerikai szendvicsre“ szerették volna magyarítani, így szerencsére egyikből sem lett semmi. A gofri talán a Jégbüfé legnépszerűbb terméke volt, az utolsó napon is hosszú sorok álltak, még közvetlenül zárás előtt is, „amerikai palacsintára“ várva. Az idők folyamán, mint ahogy azt a mellettünk állók ecsetelték hosszan, számos legendás sütemény eltűnt a palettáról.
Így járt többek között a kávés kocka, és az indiáner is, bár többek szerint az utolsó években már a Rákóczi túrós is csak árnyéka volt önmagának. Az utolsó nap meglepetése a vendégek összetétele volt, legalábbis számunkra. Kevés turista, s akik bejöttek, azok is fogyasztottak szelfizés előtt, a többséget azonban a hatvantól felfelé lévő korosztály képviselte. Idősebb hölgyek, urak, csillogó szemmel eszegették süteményeiket, s közben jóízűen anekdotáztak. Mindezt merev arccal, nem egymásra, hanem kifelé tekintve tették. S ekkor értettük meg a Jégbüfé titkát. Talán mégsem a sütemény, a fagylalt vagy a goffri, hanem a kirakaton való ki és betekintés nagyszerűsége volt itt mindig is a lényeg. Hogy bentiek és kintiek farkasszemet néznek egymással, de végül mégiscsak elnevetik magukat. Mert tényleg szinház az egész világ.
Fotó: Szabó Fruzsina Anna
