Százezrek haltak bele Napóleon álmaiba

A hatszázezer fős francia hadsereg, a Grande Armée, amelybe több mint húsz nemzet fiait sorozták be, 1812. június 24-én zúdult Oroszországra. Az ármádia hónapokig akadálytalanul nyomult előre a hátráló, maga mögött mindent felégető orosz seregek nyomában. Az orosz vezetés ugyanis abban látta egyetlen esélyét a győzelemre, ha a hatalmas ország belsejében, a franciák bázisaitól minél távolabb veszi fel a harcot. A halogató taktika Barclay de Tolly főparancsnoki tisztébe került, a közvélemény által gyávának bélyegzett tábornok helyébe a cár augusztus 29-én Mihail Kutuzovot nevezte ki. A hadjárat kockázataival Napóleon is tisztában volt, így erős megszállás alatt tartotta a visszavonulási útvonalait, amelyeken még a párizsi posta is naponta megérkezett.

Az udvar nyomására Kutuzov végül a Moszkvától 110 kilométerre nyugatra fekvő Borogyino falucskánál szánta rá magát az összecsapásra, a táborban maga a cár is megjelent, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a csapatokat. A csata 1812. szeptember 7-én hajnalban kezdődött, francia oldalon 135 ezer ember és 587 ágyú, orosz részről 120 ezer katona és 640 ágyú bevetésével. Tábornokai tanácsait figyelmen kívül hagyva Napóleon frontális támadást rendelt el: a három kilométeres frontvonalon sorozatban indított rohamok révén a franciák lassan fölénybe kerültek, de nem tudták megtörni az erős védelmi rendszert kiépített oroszok ellenállását.

Napóleon, aki a távolból, egy dombtetőről figyelte a füst borította csatamezőt, elmulasztotta az alkalmat arra, hogy utolsó tartaléka, a 20 ezres elit gárda bevetésével kicsikarja a győzelmet. Az ütközet - sportnyelven szólva - döntetlennel végződött, este már csak tüzérségi párbaj folyt, amelyben kétségkívül a franciák bizonyultak jobbnak (aznap 120 ezer ágyúgolyót használtak fel). A franciák a hadszíntéren 40 ezer embert (köztük 35 ezer halottat), az oroszok 55 ezer főt (ebből 40 ezer halottat) vesztettek, az elkeseredett csatában a harcoló felek foglyot szinte nem is ejtettek.

Az orosz seregek az éjszaka leple alatt elhagyták a csatamezőt, ezt Kutuzov hadparancsa így indokolta: "Moszkva elvesztésével még nem vész el Oroszország. A haza oltalmára megparancsolom a visszavonulást". A franciák másnap ellenállás nélkül bevonulhattak Moszkvába, melynek utcái üresen tátongtak: a lakosság elmenekült, ráadásul szeptember 15-én a javarészt fából épült város kigyulladt és szinte teljesen leégett. A tűzvészből csak üggyel-bajjal megmenekült Napóleon még egy hónapig várta hiába a cár békeköveteit az üszkös romok között, majd még mindig százezres seregével október közepén hazaindult.

A visszavonuló franciák útját a háborútól még érintetlen területeken Kutuzov elállta, így vissza kellett térniük a szmolenszki országútra. A hirtelen támadó orosz tél (Tél tábornok), a visszavonulás fájó tudata és az ellátás hiánya felbomlasztotta a csapatok fegyelmét. Az oroszok sorozatos, kisebb összecsapásokban morzsolták fel a Grande Armée-t, amelynek katonái a fogcsikorgató fagyban legyek módjára hullottak. Szmolenszket már csak 40 ezren érték el, ráadásul az itt felhalmozott készletek is csak napokra voltak elegendőek. A szétzilált sereg fázva, éhezve indult tovább nyugat felé, maga Napóleon is mérget tartott magánál, hogy ne jusson élve az oroszok kezére. A lerongyolódott, szétzüllött csapatok november végén iszonyatos veszteségek árán vergődtek át a Berezina folyón és jutottak viszonylagos biztonságba: a világverő többszázezres ármádiából alig 15 ezer katona látta viszont hazáját.

Vezető kép: Adolphe Yvon festménye a napóleoni sereg pusztulásáról