Csak egy tánc volt - Glass Animals és a DNCE új lemezéről

Az indie-diszkó elég jó hívó szó, de sok esetben amilyen trendi és cool egy-egy zenekar, olyan gyorsan tűnnek el coolság áramvonalas temetőjében. Ha minden jól megy, a Glass Animals és a DNCE formációk nemcsak a képzeletbeli jófejfesztiválon lesznek headlinerek, hanem tartósan ott körözhetnek a pop nagy kifutóján.

PZL- 061.hu

A kreativitással és a játékossággal nincs semmi baj, az oxfordi Glass Animals How To Be A Human Being című artpopos diszkóalbumán annyi az impulzus, a szín, az illat, az effekt, hogy azt is mondhatjuk, hogy a fiúk kissé „túlszórakozták” a lemezt, azaz túl sok rajta az infantilis modul, a régi gyerekjátékokat és számítógépes kütyüket idéző hang, a zenés szerepjáték, ennyit nem bír el egy zenekari identitás, de nekik mégis jól áll. Nem véletlen, hogy az Akváriumban is teltházat csináltak. Ehhez persze olyan slágerekre van szükség, mint az új album nyitódala, a Life Itself című klipdal, amelyik felvezette a How To Be A Human Being albumot, és nincs az az indie party, ahol ne kerülne elő.

És persze kellett hozzá Paul Epworth producer is, aki nélkül nehéz lenne elképzelni a kétezres évek indie-színterét, hiszen olyan zenekaroknak alkotta meg a hangképét, mint a Bloc Party, a Maximo Park, a Futureheads, a Rakes. Oké, ezek a bandák már részint eltűntek, de Epworth nélkül másmilyen lenne a Florence And The Machine és Adele is. Ha megfér a fejedben az R&B és a Radiohead, akkor neked találták ki a How To Be A Human Being-et, ami produceri jutalomjátéknak sem utolsó, a lemezen olyan sok a prüntyögés, hogy az ember állandóan a telefonja után nyúl, mert az hiszi éppen a mobilja csörög.

Ugyanakkor a Glass Animals nem egy diákcsíny egy stúdióban, a Mama’s Gun című szám a 2016-os év egyik legkreatívabb mutatványa, annyi ötlet van benne, amennyit más zenekar egy egész lemezen nem hoz össze, míg a Poplar St című szám olyan, mintha Frusciante írta volna, és éppen hogy csak lemaradt egy régi Red Hot lemezről. Szóval, akiben megvan a nyitottság a fúziós konyhára, az jóllakhat a Glass Animals új lemezével, csak arra vigyázzon, hogy az evés közben táncolni is kell.

Hasonlóan impulzív az amerikai DNCE cím nélküli albuma, ami olyan, mintha csak egy Bruno Mars albumot hallgatnál, csak sokkal jobb annál. A zenekar már attól is izgi, hogy gitárosuk, Joo Lee Dél-Koreából érkezett, és ebbe a dance-rock funk-popos cuccba belevitt némi ázsiai derűt, és az senkit ne tévesszen meg, hogy a zenészek úgy néznek ki, mintha kemény legények lennének, a trendi imázs és a zord külső érző szívet tartalmaz, és inkább afféle stylist turpisság, mintsem valódi vadulás, hiszen a zene funky alapú tánczene, a Cake By The Ocean című megaslágerükről sokan azt hitték, hogy Bruno Mars-szám, pedig nem.