Országúton, Indiában – Az Oroszlán című filmről

Aki olvasta gyerekkorában Aimée Sommerfelt Országúton, Indiában című Delfin-sorozatban megjelent könyvét, felnőttként is úgy gondolhatja, hogy India olyan hely, ahol minden városban állnia kéne egy UNESCO irodának, és havonta tarthatna az ENSZ gyerekmunka elleni konferenciákat. Az Oroszlán című, részben Indiában játszódó film az identitásról szól, arról, hogy sem a családod, sem az otthonod nem választhatod meg. És nem választhatják meg mások sem helyetted.

PZL- 061.hu

Garth Davis nem színezi túl filmjében India egzotikus nyomorát, a sötétben sercegő neonok nekünk is ismerősek lehetnek, ilyenek voltak a határ túloldalán a nyolcvanas években a magára hagyott romániai vasútállomások. Nyilván nem véletlen, hogy Davis olyan sokszor mutat felülről filmezett tájképeket, mert amikor Saroo már elkerül Indiából, és a Google Earth alkalmazással keresi egykori otthonát, ő is felülről közelít az indiai tájakra. A film bizonyos szempontból szegénységpornó, visszaél a szomorú szemű kisfiúk tekintetével, hiszen ki ne hatódna meg egy elveszett gyerek történetén, akit pedofil bűnözők kergetnek, aki egy intézetbe kerül, de a nevelők is pedofilok, ahol a korgó gyomrú srác az étterem előtt a levest kanalazó vendéget utánozza, mintha ő is enne, pedig nincs a kezében semmi.

A történet vonalvezetése elképesztően egyszerű, nem kellett különösebb fantázia a megírásához, nem véletlen, hogy az alkotók hangsúlyozzák az „igaz történet alapján” motívumot. Az elálmosodott ötéves Sarrot bátyja a vasútállomáson hagyja, de amikor visszajön, a kisfiú már egy vonaton utazik a semmibe, hogy aztán megérkezzen a kb. 1500 km-re lévő Kalkuttába. Innen menekülés lesz az élete, hónapokig az utcákon él, majd amikor egy intézetből egy ausztrál házaspár adoptálja, és Hobartba viszik, folytatódik a menekülése. A múltja elől azonban nem szaladhat el, és húsz év múlva, miután megkóstol egy gyerekkorából ismerős indiai ételt, már csak az foglalkoztatja, hogy megtalálja igazi édesanyját, és testvéreit.

Aki beül a filmre, sejtheti: hatalmas érzelmek mozdulnak majd meg, több ezer kilométerről, Indiából Ausztráliáig visszhangzanak a kiáltások, és nemcsak a mozinézők sírnak majd, hanem a hegedűk és maguk a szereplők is. Ki ne érezne együtt egy kisfiúval, aki eltéved, és több ezer kilométert kóborol szemétteleptől szeméttelepig, éhesen, kikerülve a pedofilok fojtó öleléséből? A film két részből áll, az első szín az indiai bolyongások világa, a második rész a jóléti ausztrál élet, amit folyton kettéhasítanak a flashback-szerűen feltörő kisgyerekkori motívumok. És a kettő között ott vannak hidak, felüljárók különböző szögekből készített beállításai, amik az összeköttetés, a kapcsolat metaforái.

Meg kell említenünk a remek színészi alakításokat, még a kisgyerek Saroo is szenzációsan játszik, akit állítólag sok száz gyerek közül választották ki. Szintén remek formát hozott a felnőtt Saroo-t alakító Dev Patel, akit főleg a Gettómilliomosból ismerhetnek a mozirajongók, ugyanakkor a film legalább annyira szól Sue-ról, anyáról (Nicole Kidman), mint Saroo-ról. Mindketten a családjukat szeretnék lokalizálni, csak ehhez az adoptált fiúnak a Google Earth-re van szüksége, míg Sue-nak az ebédlő asztalára, amely köré a családját szeretné leültetni. Az Oroszlán valójában az identitásról szól, arról, hogy a családalapításhoz először magunkat kell megtalálni, és ha megtaláltuk a múltunkat, a kezdőpontunkat, onnan már hozzá tudjuk rajzolni a nyíl szárát és a hegyét, azaz meghatározhatjuk a lehetséges jövőt.

Oroszlán
amerikai film
Rendező: Garth Davis
Szereplők: Dev Patel, Sunny Pawar, Nicole Kidman, Rooney Mara, David Wenham
Bemutató: 2017. február 16.